Borbély István: Jókai emlékezete - Unitárius könyvtár 1. (Kolozsvár, 1925)
10 Dr. Borbély István vészi alkotás nyújtotta gyönyörbe, lelkünk a hangulat szárnyán fölemelkedik az örök eszmények, az örök gyönyörűségek, a tiszta boldogság honába, hova nem hallik el e földi élet vásári lármája. Az az ideális művészet, mely Jókai regényeiben van, ezt a schopenhaueri boldogságot nyújtja nekünk : megvigasztal, bátorít, eszményeket ad, tekintetünket az ég felé irányítja. Nem gyermekjáték ez, nem nagyoknak való mese, hanem műveltségünknek s rajta keresztül boldogságunknak egyik alkatrésze. Epen ezért Jókait nem csak azért kell olvasni, mert minden írása nagyon szép, hanem azért is, mert minden írása lélekemelő. Jókai regényköltészete nemcsak fenkőlt művészet, hanem egyúttal jó tett is. A szenvedő, a meggyötört embereknek lelki megvigasztalása: egy sugár a szivárvány fénykévéjéből, mely derűt, mosolyt, békét jelent. Az ilyen művészetnek az emberiség történetében hivatása van. Jókai írta : „A költő nem mondhat le arról, hogy a közszellemnek irányt adjon, hogy ne érje be azzal a hivatással, miszerint hű másolója legyen az élő tényeknek, hanem, hogy megteremtője is tudjon lenni olyan eszméknek, amik megszületésre várnak s érdemesek az életre. Tudjon vezetni, hatni, útat törni előre.“ „Én is megtalálom a rútat — folytatta tovább, a roszszat a közéletben, föl is mutatom, de nem csinálok az árnyékból alapszínt, nem használom célnak az eszközt, nem veszem ethikának a pesszimizmust. A nyomort én gyógyítandónak hirdetem, nem hiresztelem kétségbeejtően gyógyíthatatlannak.“ „Mert — s ebben kulminál Jókai világnézete —- a civilizált világnak alaplelkülete a becsület, az emberszeretet, az igazság.“ Az 1880-as években mint forgószél, csapott le a magyar irodalomra egy külföldi divat: Zolának
