Borbély István: Jókai emlékezete - Unitárius könyvtár 1. (Kolozsvár, 1925)

Jókai emlékezete,

9

Mindazok közül, kik a művészetekkel való foglalkozás hasznát fejtegették, engem legjobban ■Schopenhauer ragadott meg, aki bölcseleti főművében azt írta : az ember létezése nem öncél, az ember e földön csak alkalmi jelenség, lényege megvolt az emberi alak fölvevése előtt, miként meglesz ez emberi alaknak porráválása után is. Mi nem születésünkkor kezdtünk létezni s halálunkkor nem is semmisülünk meg. Lényünknek lényege, az őslényeg — mit a keresztény theologia isteni szikrának nevez — örökkévaló : volt mindig és lesz mindig. Ez a bennünk élő halhatatlan őslényeg az, ami lelkünket az eszmények felé vonzza. A test sárból van és sárrá lesz, de a halhatatlan őslényeg halálunk után visszamegy az egyetemes őslényegbe, Istenbe. Lelkűnknek e lényege, az egyetemes őslényegnek belénk zárt kis része, földi életünk alatt folyton visszavágyik Istenéhez. Lelkünk jobb részének az eszmények után való ezen vágyódása tehát nem egyéb, mint a bennünk levő őslényegnek az egyetemes őslényeghez. Istenhez való vágyódása. Ki nem tudja ezt a vágyat kielégíteni, az egész életére boldogtalan. Ki nem érzi, hogy lelke sír benne s nem tudja, hogyan kell síró lelkének könnyeit letörülni, annak mindig fáj az élet. Rossz ' rend biz' az életünk sorában — úgymond Schopenhauer, hogy Isten a mi lelkűnkbe ilyen kiolthatatlan szomjúságot teremtett. Rossz, nagyon rossz : pesszimusz így az élet.

Azonban nem csak ennyi az élet. A gondviselő Isten ugyanakkor, amikor életünket a legszomorúbbá tette, pesszimizmussal töltötte el, — gondoskodott a vigasztalásról is. E vigasztalás Schopenhauer szerint a művészettel, az eszményekkel való foglalkozásban van. Amikor valamely műalkotás úgy meghat minket, hogy — elfeledve minden bánatunkat — egész lélekkel belemerülünk a mű