Perczelné Kozma Flóra: Protestantizmus és unitarizmus (Székelykeresztúr, 1904)
— 13 Krisztust Istennek vallják az Ö saját szavai, egész élete, halála, föltámadása, Istennek vallják az apostolok és Istennek vallja két évezred óta a hivöknek egész serege, akik ugyan testi szemeikkel nem látták az 0 testi feltámadását, de mivel hisznek benne, mint Isten fiában, ezt is hiszik. S jegyezzük meg jól, hogy nem megfordítva áll a dolog, t. i. úgy, hogy mivel a testi feltámadást elhiszik, ebből következtetik, hogy a Jézus Isten, hanem a hit a Krisztusban, mint Isten fiában fejti meg előttük az 0 halálának és föltámadásának titkát. S az a lélek, mely bennünk véghezviszi, hogy mi Krisztust Istennek ismerjük el, az ama Szent-Lélek- Isten, akit mi az Atyával s a Fiúval együtt Istennek ismerünk, a kiről azonban sohasem mondottuk, hogy az „valláskülönbség nélkül le ne szállhatna bármely, Öt befogadni kész lélekbe“. De ez éppen a bökkenő! Mit ért az én unitárius ezikkiróm a „befogadni kész lélek“ alatt? Váljon azt a lelket-é, mely elzárkózik a Szent- Léleknek éppen ama munkája elől, mely az egész Uj-Testamentom bizonyságtétele szerint legelső, legfontosabb munkája, hogy t. i. a mi lelkünk előtt világossá tegye a Krisztust, mint isteni Megváltót. Mert csak akkor, ha nem akadályozzuk meg a Szent-Léleknek ezt a munkáját a mi lelkűnkben, csak akkor várhatjuk el az Ö teljes kitöltetését magunkra. „Emberi gyarló észszel föl nem fogható, csodás Istennek“ nevezi ezikk'ró a Szent-Háromság-Istent, ezért nem tudja elfogadni, ezért nem tud benne hinni. Hát az unitáriusok „egy igaz Isteniében nincsen semmi, a mi emberi észnek föl nem fogható, a mi csodás ? Az ő Istenük olyan Isten, akit matematikai pontossággal ki lehet számítani, véges emberi észszel föl lehet fogni, holott csak egyetlen kicsiny teremtményében, egyetlen emberi szívben és lélekben mennyi van a mi csodás, önmagunk előtt is érthetetlen! Tehát az Istennek okvetlenül olyan Istennek kell lennie, aki előtt mi büszkén megállhatunk, mint a kik az ő lényét mindenben megértjük ? Tehát Istennel szemben a mi osztályrészünk a tudás, nem a hit?! Miért hiszik akkor a lélek halhatatlanságát, magának az Istennek mindenütt jelenvalóságát, öröktől fogva létezését az unitáriusok is, holott mindezt ép oly kevéssé tudjuk megérteni, mint az egy Istennek három személyben való csodás megnyilatkozását. Az Isten lényének teljes megértése nem a mi gyarló emberi eszünknek való, de a mit belőle megérthetünk és megértenünk kell, azt megérteti velünk Ö maga, az Isten, ha hiszünk neki, ha bizalommal fordulunk hozzá. De ha már előre is kételkedünk az Írott Ige és a testben megjelent Ige hitelességében, valódiságában, akkor a mi értelmünk és ismeretünk sem fog feljebb nevekedni. Mert hiába mondja a czikkirónő, hogy a „protestantismus theologiája komplikáezióinál fogva egy nagy előzetes tanulmányt, szakszerű ismeretet és tehetséget igényel s így nagy feladat áll a protestáns ember előtt, hogy eljuthasson a hithez" ez nem egyéb üres szóbeszédnél. Az emberi lelkeket nem a theologia ismerete menti meg a bűntől és a kárhozattól, hanem az isteni kegyelem, melynek elfogadására nem szükséges semmi egyéb, csak egyszerű hit, függetlenül a tudástól. Nem okoskodni, tudni, érteni kell, hanem hinni, vagyis egyszerűen elfogadni azt, a mit Isten nekünk fölajánl, a kegyelmet, a váltságot a Jézus Krisztus által és pedig hinni és elfogadni egyszerűen azért, mert Isten mondja, Isten adja. Kérdi-e az éhségtől gyötrött ember azt, hogy miféle vegyi alkatrészekből van összetéve az az eledel, melyet neki nyújtunk, vagy miféle természeti törvény és processus utján fogja az ő teste azt feldolgozni s míg mindevvel tisztában nincs, elutasitja-e addig az eledelt s hajlandó-e eme töprengések miatt inkább éhen is halni ? Ezt a hasonlatot Spurgeon a nagy angol prédikátor használja egyik beszédében s én idézem, nem csak azért hogy én is idézzek egyszer már valami másból is, mint a bibliából, hanem főként azért, mert a
