Perczelné Kozma Flóra: Protestantizmus és unitarizmus (Székelykeresztúr, 1904)
— 14 — hasonlat igen találó. Csakhogy persze, lelki éhség szükséges, hogy a lelki eledelt okoskodás nélkül elfogadjuk, a bűnös, tehetetlen emberi léleknek éhsége, mely vágyik az isteni kegyelem után. De ha ez a lelki éhség meg van, — és „boldogok azok, a kik éhezik és szomjuhozzák az igazságot“ (Máté V. 6.) — akkor a léleknek ez a megelégittetése nagyon egyszerű, sokkal egyszerűbb, mint az embernek a saját ereje, a saját szilárd akarata által való folytonos fejlődése, haladása, emelkedése az „unitarizmus lépesőzetén“. Miféle erőmegfeszitéseket kell itt az embernek tennie! Es hogy tudja meg valaha, hogy elég magasra emelkedett-e már, hogy az üdvösséget elnyerje ? Ennek a biztos tudata nélkül pedig, hogy találja meg lelkének békességét ? Hogy volna ez a vallás a gyengéknek, a kicsinyeknek, a bűnösöknek való ? Vagy azoknak menthetetlenül el kell maradniok ? Mennyivel biztosabb, békeségesebb ennél a Krisztusban hívőnek útja, aki egyszerűen csak hisz, csak bízik abban, aki éppen ez által a hit által, szállást vesz az ő lelkében s isteni hatalmánál fogva annak gyengeségét erősíti, tehetetlenségét, gyámolitja s őt minden kivívott érdem nélkül is biztossá teszi az üdvösségről, ingyen kegyelemből. Ez a hit által való üdvözülésnek titka s ebből az élő hitből fakadnak aztán a lelki élet gyümölcsei, a jó cselekedetek, a tiszta élet. Ezeket, mint külső czafrangokat nem lehet az emberre ráaggatni, ezeknek belőlről kell fakadniok s forrásuk a hit, mely által a lélek Istennel megbékült, Istenben megnyugodott. Mert hiába keresi az a lélek a maga nyugalmát az unitárius templomban, vagy bármely más névvel nevezendő földi helyen, nem fogja megtalálni, míg meg nem találta Istenben. Ha pedig tetszett Istennek, hogy mi velünk a Krisztus véráldozatának árán béküljön meg, szólhatunk-e az ellen mi, földi férgek ? Eölvethetjük-e fejünket a mi igazságunknak érzetében, kevélyen vallva, hogy erre nem volt szükség, mert mi magunktól is fölemelkedhetünk Istenhez! Bizony, a magunk bűnös voltának elismerése s a Krisztus váltságának elfogadása nagy önmegalázkodással jár s ezért riad vissza tőle a gőgös emberi lélek. Ezt az első, fontos, szükséges lépést nem akarja megtenni s ezért nem tud közel jutni Istenhez, hogy a bűntől nyomott, de bűnbánó tékozló fiút Ő emelhesse magához, 0 magasztalhassa föl. Mert nem kell a porban maradnunk, szent előjogunk van hozzá, Istennek aka-rátából, hogy onnan fölemeltessünk, de csak ezen az áron, a megfeszített és föltámadott Krisztus elfogadásának árán. 0 a kulcs az isteni igazságok megértéséhez is, amennyire azok emberi elmének megérteni engedtettek; eldobni ezt a kulcsot s a nélkül feszegetni a Szent-Háromság, öröktől fogva elválasztás s más ilyen isteni titkok ajtait s mivel azok így föl nem nyithatók, hátat fordítni azoknak is, ez, valljuk meg, legalább is nagy oktalanság. Hogy az unitárius eszme „mintba ott bujkálna mindenütt szétszórtan az egész világon“ az, igaza van az Írónőnek, csakugyan úgy van; ott bujkál mindenütt, az emberi lelkek mélyén, de úgy, mint az emberi léleknek ősrégi veszedelme, az a paradicsomi kígyó, mely arra akarja az embert csábítani, hogy egyék a tudás fájának gyümölcséből s majd akkor képes lesz önnön erejéből az Istenhez, az 0 bölcsességéhez, az Ö hatalmához emelkedni s mely, miután így az embert engedetlenségre csábította és a bűnbe döntötte, most, fegyvert változtatva, azt akarja vele elhitetni, hogy képes ebből a bűnből önmagát megváltani, minek neki a Megváltó, az Isten-Krisztus, elég neki egy szép példánykép, mely után önmaga erejéből is haladhat. Ennek az eszmének könnyű a gőgös, elbizakodott emberi lelket megnyerni, azért bujkál az ott az emberek lelkében, azért van oly sok tényleges unitárius a névleges keresztyének között is. A világot teremtő, fenntartó és igazgató hatalmas Istent még csak el lehet fogadni, de a bűnös embert megváltó Isten
