Perczelné Kozma Flóra: Protestantizmus és unitarizmus (Székelykeresztúr, 1904)
— 12 — dánunk? Azt hinni pedig, hogy egy szép „eszme“, az az ábránd „mintha az ember-Jézus most is velünk hordaná a keresztet“, elegendő arra, hogy a gyenge, bűnös, mélyre sülyedt, gyakran kétségbeesett embert fölemelje, megmentse, ez valóban nem egyéb hiú ábrándnál. De ha Isten a mi Krisztusunk, akkor nem csak fokozatilag, hanem lényegileg különbözik tőlünk, akkor nem ugyanazon törvények alá esik, mint mi, akkor nem csak él, hanem ott is lehet, ott is van minden szívben, a mely hittel megnyílik előtte. Akkor segíthet, hordhatja velünk a keresztet, uj életet fakaszthat lelkűnkben, Isten fiaivá avathat bennünket — mindezt, mint ember nem teheti. Mily képtelen ellenmondás, hogy „ha a Jézus Isten, akkor egyedül képviseli az Istenfiuságot, míg ha ember, akkor az egész emberiséget Isten fiaivá avatja!“ Hogy és miképpen? Miféle joggal, miféle hatalommal? Isten fiaivá bennünket csak isteni erő avathat, hinni tehát azt, hogy volt egy, akiben ez az isteni erő a maga teljességében és ős eredeti lényegében megjelent, hogy általa belénk plántáltathassék, ez jogos és alapos hit, de azt mondani, hogy ő benne is csak mértékkel, bár valamivel nagyobb mértékkel volt, mint mi bennünk, de hogy azért ez a mértékkel adott isteni erő elegendő, hogy az egész emberiséget Isten fiaivá avassa, ez a legképtelenebb beszéd. Világos tehát, hogy vagy Isten a Krisztus s akkor van hatalma mennyen és földön, van hatalma bennünket Isten fiaivá avatni; vagy ember s akkor az egész biblia s benne mindaz, amiket Jézus önmagáról, a közte és az Atya közt levő, továbbá a közte és a tanítványok közt levő s az ő halála után is fennmaradandó viszonyokról, különösen a János evangéliuma 15., 16., 17. részeiben mond, érthetetlenné válik. Vagy az unitáriusok mindezt elvetik s elvetik a tanítványok összes bizonyságtételeit, melyek a Jézus Ígéreteinek az 0 mennybemenetele után való beteljesüléséről tesznek bizonyságot? vagy ha el nem vetik, hogy magyarázzák ? Ha a Krisztus Isten, akkor az általa véghez vitt, kézzelfogható csodák is érthetőkké válnak, bár teljesen téves a czikkírónőnek az az állítása, hogy a Protestantismus valaha ezek által akarta volna a maga hitének jogosultságát bebizonyítani éppen úgy, mint a hogy a Krisztus sem ezek által akarta a lelkeket megnyerni ; — ha pedig a Krisztus ember, akkor nemcsak a csodák érthetetlenek, hanem érthetetlen ő maga, a legnagyobb „csoda“, mely valaha létezett: egy ember, akiben nincs bűn, aki egyesíti magában a legtökéletesebb mértékben mindazt az erényt, mely a többi emberben, még a legnagyobbakban és a legjobbakban is csak megosztva, töredékesen található föl, az alázatosságot, párosulva a legmagasztosabb fenséggel, mélységes szeretetet, megalkuvást nem ismerő szigorúsággal, csodálatos bölcsességet gyermeki egyszerűséggel s mindenek fölött, mindeme tökélyek mellett azt a vakmerő bátorságot, (mert ha ember volt, úgy ez csak annak minősíthető) hogy midőn Péter őt az élő Isten fiának vallja, ő azt elfogadja s midőn a zsidó főpap, majd ismét Pilátus ugyanerről a kérdésről vallatják, 0 maga is bizonyságot tesz róla, hogy 0 amaz élő Istennek fia. S jól tudjuk, mit kell eme kérdés alatt értenünk, nem egyszerűen azt, hogy Istennek fia-e ő abban az értelemben, a melyben a kegyes emberek magukat minden időben vallhatták Isten gyermekeinek, mert ha így értette volna a főpap, nem pedig úgy, hogy más-e ő, mint a többi ember, egy-e az Atyával, ugyanaz a lényeg-e, mint az Isten, akkor nem szaggatta volna meg ruháit a Jézus igenlő felelete után, kijelentvén, hogy ez az ember istenkáromlást szólott! Avagy ezt mondják-e az unitáriusok is? Vagy fölteszik talán a Jézusról, arról a bölcs, mély belátásu Jézusról, hogy nem értette meg a kérdést ? vagy fölteszik az erényes, becsületes, igazságszerető Jézusról, hogy bár megértette a kérdést, arra olyan feleletet adott, melyet így is és amúgy is lehessen magyarázni? Mivé törpiil akkor az ő „ember“ Krisztusuk?
