Kiss Elek (szerk.): A Magyarországi Unitárius Egyház Egyházi Főtanácsának 1943. évi nov. hó 21-22. napjain Kolozsváron tartott üléseiről felvett Jegyzőkönyve (Kolozsvár, 1944)

titokban, vagy nyíltan mindenütt ott vannak, hogy a talajt a Sátán propagandája számára előkészítsék. S hozzá még itt is vannak szövetséges társaik, a szegénységben, a háborús nyomorúságban s azokban a pótolhatatlan veszteségekben, amelyek a művelt népek kultúrkincseinek megsemmisítésével együtt járnak.

Várnók a jobb jövőt, amit a szenvedő emberiség kitürésével, Isten szent színe előtt való önmegalázkodásával és eddigi áldozataival kiérdemelt; de a jövő képe a kétség és bizonytalanság imbolygó homályába burkolózva, még sejtenünk se engedi, hogy hogy’ lesz-mint lesz és hogy mikor és hol derül fel erre az önmagát marcangoló nemzedékre az áldásos béke, amely után mindnyájan óhajtozunk.

Ámde az én tisztem nem az, hogy a feketét még feketébbre fessem s rémképeket állítsak egy ilyen ünnepi alkalommal a mi közgyűlésünk színe elé. Nekem inkább az a hivatásom a főpásztori beszámoló keretében, hogy a mai rtndKÍvüli viszonyok között is hitet ébresszek, tápláljam a reményt s hirdessem a diadalmas krisztusi evangélium alapján a megváltó szeretetet, mint amely az ő kipróbált szövetséges társaival együtt még mindent jóvátehet, mielőtt a világ végleg vesztébe rohanna.

Gyermekkorom emlékei között felcsendül egy úgynevezett millenista mondás: „Ezer bételik, kétezer nem telik bé...“ S ha így van, és csakugyan úgy volna, akkor már nincs messze a világ vége; de az a háromnegyed század, amely a földi életemből — Isten különös kegyelme folytán, maholnap lepereg, — arra tanított, hogy higyjek a hitetlenséggel szemben is, és reméljek a reménytelenség csüggeteg árnyai között is. S fülembe cseng a Mester szózata: „e világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot...“ Ez az Ö végrendelete, amelyet az Idvezítő a saját vérével pecsételt meg.

A fennforgó körülmények között tehát Magyar Hazánk s benne felvilágosult keresztény hitünk fennmaradása és további fejlődése érdekében, meg kell hoznunk minden áldozatot — ki-ki a maga módja szerint — papok és világiak egyaránt, hogy a királyi papság és szent nép eszménye közöttünk soha el ne homályosul jón.

20