Kiss Elek (szerk.): Az Unitárius Egyházi Főtanács 1939. december 3-5. napjain Kolozsváron tartott lelkészszenteléssel egybekötött évi rendes üléseinek Jegyzőkönyve (Kolozsvár, 1940)

Erdély földjén soha semmi sem fogja pótolni a felekezeti elemi oktatást. A népek kultúrája csak az ilyen iskolákban fejlődik ki, a történelem tanúsága szerint, mert csak itt találhatja meg minden nép a maga hitvallásos, szülőföldjének szelleméből táplálkozó nevelést és nemzeti nyelvén való oktatást.

A kormány figyelmét állandóan ébren kívánjuk tartani a fele* kezefi oktatás nagy fontosságát illetőleg, az ország konszolidációja érdekében is, amelynek a felekezeti oktatás egyik jelentékeny előfeltétele.

Románia népoktatás*ügyének gyökeresen meg kell változnia olyan irányban, hogy kielégítse a határain belül élő népkisebbségek lelkU és kultúrális szükségletét, tiszteletben tartva anyanyelvűket.

Siralmas egyházi szempontból az iparos-tanoncoktatás helyzete. Lelkészeink el vannak tiltva a munkaügyi miniszter által attól, hogy tanoncnövendékeinket hilfan*okfafásban részesíthessék s így úgy* szólván, el vagyunk zárva hatóságilag, hogy befolyást gyakorolhassunk iparos*fanoncaink valláserkölcsi nevelésére. Ennek, a jövőnkre nézve nagyfontosságú, társadalmi rétegnek a nevelésében való részvételről le nem mondunk.

Egy másik nagy hiány egyháztársadalmi életünk zavartalanságé* nak és állandóságának hiánya. Egyik egyház sem tudja a maga munkáját elvégezni kizárólag a templomban és az iskolában. Szüksége van arra, hogy népének lelkét más területeken is elláthassa olyan egészséges táplálékkal, amely nem eshetik kifogás alá az ország kon* szolidációjának szempontjából, sőt a békés együttélést nagy mértékben elősegíti. Az egyház vezetősége s általában az egyházi munka szelleme garantálja, hogy az egyház égisze alatt folyó ilynemű tevékenység ellen senkinek kifogása ne lehessen. Meg kell szűnnie tehát a bizalmat* lanságnak és állandó ellenőrzésnek, amely miatt a népi lélek meg* ngilvánulása és egyházi tevékenysége sok hiányt szenved.

Felekezeti tanítóinknak állami segélyben való részesítése a kor* mány részéről, még ha ez egyelőre csekély mértékben is történik, évtizedek hiábavaló reménykedése után a megértésnek és közeledésnek kézzelfogható jele. Legyen szabad ezt remélnünk középiskolai tanáraink részére is. Középiskoláink jelentős kultúrmunkát végeznek, nemcsak a kisebbségi ifjúság részére, hanem az egész ország érdekében is. Bőséges érdemet szereztek arra, hogy a közoktatásügyi kormány fi* gyelme rájuk is terjedjen ki.