Varga Béla (szerk.): A Magyar Unitárius Egyház Főtanácsának a Dávid Ferenc halála 350-ik évfordulója emlékünnepélyével kapcsolatosan Kolozsvárt, 1929. november 10. 11. és 12. napjain tartott évi rendes üléseiről szerkesztett Jegyzőkönyv (Kolozsvár, 1930)

Jegyzőkönyv

gasló elődeinknek pályáját, —- okulásra és követésre — minél gyakrabban a mai nemzedék elé állítani; — hanem azért is, mert nemes ifjúságunk szintén e napokban állítja helyre a Dévai várban a Dávid Ferenc emléktábláját, — hol annak korábbi példányát az 1910 évben, — a területünk feletti uralom átvételének viharjai között átkozott kezek összerombolták vala.

Meggyőződésem az, hogy ez összekapcsolás helyességét, sőt annak szükségszerűségét, az előrebocsátott indokok kellően megvilágítják, miért is e tényünknek jóváhagyó tudomásul vételét kérem.

Tárgysorozatunk szerint Főtanácsunknak a mai délelőtti idejét a 350 éves évforduló emlékünnepélye tölti be. Engedtessék meg, hogy én is vallás- és egyházalapítónk nagy egyéniségével s áldásos munkálkodásának hatásaival foglalkozzam pár pillanatig. Ki volt Dávid Ferenc! E kérdést ma már teljesen felesleges feltennünk. Nemcsak unitárius hivőink, — s nemcsak hazarészünk bérceinek és völgyeinek lakói, hanem az országhatárokon, — magos hegyeken és messzi tengereken túli világrészek hívői és kultúr népei is — csodálattal hajlanak meg Dávid Ferencünknek felvilágosodott szelleme, jövőbe látó bölcsessége, el nem hajló igazságszeretete, az anyagi érdekekkel nem törődő, az erkölcsi értékeket állandóan termelő, ímeggyőzödéséért — az örök igazságért — mártír halálra kész ... kimagasló egyénisége előtt.

E. széleskörű, mondhatnám általános ismeretét bizonyítja az az egyébként igen szomorú tény is, hogy az 1910 évben, — születésének 400 éves évfordulója alkalmával, — börtöne felett, a dévai várromokban, — tehát a világ zajától félreeső helyen elhelyezett emléktábláját, elvetemült kezek darabokra tördelték, zúzták. Pedig hát ő senkit nem bántalmazott életében, — könny és vér nem tapadóit bibliát forgató kezeihez s a szeretetet és ellenségeinek is megbocsátást hirdető áldott emlékéhez.

Nem volt zsarnok, vagy hadvezér, ki más hívőket, vagy népeket elnyomott, szabadságától vagy vagyonától megfosztott volna, — semmi nyomot nem találunk, melyet az emberi gyengeségből táplálkozó bosszúérzet, — a nemzedékről nemzedékre átörökölt vérbosszú — e rombolásra ösztönzött, vagy kihívott volna, — s mégis akadtak sötétlelkű állovagok, kik orozva, a dévai várrom megmászásának fáradságát nem sajnálva, — az érzéketlen, kemény márványtábla széttördelésének verejtékes munkáját végrehajtották.

Nem vád emelésért, nem is a fájdalmas érzetek felújításáért említettem fel ismételten a szomorú tények egyikét, mert én is vallom egyik nagynevű jogelődömmel — Br. Petrichevich-Horváth Kálmánnal — hogy „elveikért való harcaikat megvívták az ősök, hol simább, hol darabosabb módon“, mi-5