Varga Béla (szerk.): A Magyar Unitárius Egyház Főtanácsának a Dávid Ferenc halála 350-ik évfordulója emlékünnepélyével kapcsolatosan Kolozsvárt, 1929. november 10. 11. és 12. napjain tartott évi rendes üléseiről szerkesztett Jegyzőkönyv (Kolozsvár, 1930)
Jegyzőkönyv
35. Rosemary Street, Belfast. 1929 szept. 24-én. Kedves Püspököm! ön méltán vádolhat engem válaszom megbocsáthatatlan késéséért, nagyon kedves és hizelgő levelére. A tény az, hogy mikor levele a belfászti cimemre megérkezett, falun voltam s következőleg a levél csak később jutott hozzám. Mikor megkaptam, két feladat fölött tépelödtem. Egyfelől kilátás egy utazásra, újból való meglátogatása annak az országnak és egyháznak, hova 1879-ben utaztam, valóban vonzó volt, sőt szinte kötelességemnek éreztem, mellyel tartozom azoknak, akik barátságukba fogadtak, mint a főtanács tiszteletbeli tagját. Másfelől kételkedtem a kisérlet okosságában, mert bár egészségem jó van, erőm nincs kimerítve, mégis egy utazás a kontinensen keresztül, télen 88 éves korban, úgy tetszett, mint az isteni gondviselés megkisértése. Mindezek dacára, nehezemre esett el nem fogadni egy olyan alkalom felújítását, amelyet annyira élveztem 38 éves koromban. Ezért haboztam és késlekedtem. De most végre — azt kell mondanom, hogy az óvatosság győzött s kényszerít egy valódi öröm magamtól való megtagadására s kérni önt, fogadja el távollétemnek ezt az akaratlan magyarázatát. ön felhivott, hogy nyilatkozzam még egyszer az önök nagy alapítója, Dávid Ferenc, heroikus karrierjének tulajdonított maradandó értékéről és történelmi jelentőségéről. Ez nem könnyű feladat, de egy nehány egyszerű szóban, tehetségem szerint, megpróbálom. — Ma nagyon kedveljük az evolúció, a fejlődés fogalmát és gondolatát. A szépségnek és csodálatnak hatalmas érzése sugározza be elménket, amint Dávid Ferenc felfogásának és cselekedeteinek kifejlődését szemléljük, nyomon követve az öt egymás után következő fejlődési fokozatokon, amelyek rendre szerzett tapasztalatai alapján eljuttatták oda, hogy végül unitárius hitvalló dicsőségét szerezte meg. Szellemének fejlődése folytonos és gáncsolhatatlan volt egész pályafutásán keresztül. Végül szilárd álláspontra jutott, ahol a kétségek és nehézségek eltűntek a megtámadhatatlan igazság tiszta fényében, Ettől kezdve megdönthetetlenül állott, mert fél igazság az ö számára lehetetlen volt. Nem félt, hogy újítónak mondják, mert szilárdan állott a régi és mégis új hitben: „Egy az Isten.“ Felfogása e nagy hitről valóban új volt, új, egy új napfelkeltének az újdonságával. Mégis úgy beszélni róla, mint aki már megállóit a fejlődés útján, hamis beállítás volna. Távol állott tőle, hogy végleges megállapodásra, jusson. Sem az értelem, sem a cselekvés nem érte el a végcélt. Az igazság, melyhez elért, nem volt csupán csak fényűzés egyéni, önző örömökért, hanem magáért az igazságért. Az igazság 14
