Nagy Lajos (szerk.): A Magyarországi Unitárius Egyház Főtanácsának Kolozsvárt, 1905. évben tartott két rendbeli üléseiről szerkesztett Jegyzőkönyv (Kolozsvár, 1905)
B) A rendes Főtanácsi határozatokhoz
25 „A mi napjainknak száma 70 vagy mennél fennebb 80 esztendő, mely mikor hirtelen elmúlik, elrepülünk.“ Pedig lám, mily hirtelen elmúlik! Hiszen, mintha csak tegnap lett volna, hogy a Mlgs és főt. zsinati főtanács 1895-ben a bölőni zsinaton 40 éves lelkészi és tanári évfordulom alkalmából egy előttem örökre felejthetetlen ünnepélyt rendezett számomra. S ime, már újból 10 év röpült el az előbbi 40 év után, a melylyel az emberi életnek a zsoltáriró által megjelölt első határához már én is eljutottam! A legjobb esetben is tehát még kevés lehet abból hátra. Azonban tudja Isten, más hogy van vele, de nekem nem okoz annyi aggodalmat az, hogy időmből még kevés lehet hátra, mint az, hogy vájjon azt az 50 évi munkaidőt, a melylyel a gondviselés megajándékozott, felhasználtam-e úgy, a mint felhasználnom kellett volna! Vájjon kötelességeimben s a koronként reám bízott dolgokban eljártam-e elég híven és lelkiismeretesen, hogy méltó legyek arra a szeretetre, bizalomra, tiszteletre s nem egyszer kitüntetésre, a melyben különösen egyházunk részéről csakugyan többször volt részem. S ezért, nem tagadom, hogy jól esik éppen a te ajkaidról hallani, igen tisztelt barátom és elnöktársam, azt az elismerést, a melyet most is 50 éves lelkészi és tanári szolgálatom évfordulója alkalmából oly meleg és megható szavakban kifejezni szives voltál. Tudom én, hogy abban nagy része van a te nemes szivednek s irántam mindig meghálálhatatlan barátságot tanúsító érzelmeidnek is; de másfelől ismerve tiszta, egyenes jellemedet s egyházunk iránti rajongó szeretetedet is, a te elismerésed oly megnyugvást szerez nekem, a mely lelkiismeretem megnyugtató szózatát is támogatja és megerősíti. Igen, mert ha végig tekintek 50 éves egyházi szolgálatomra, bár a mint fennebb mondám, minden aggodalomtól nem vagyok ment, de legalább nagyobb vádat egyátalában nem érzek magam ellen, hogy gyenge erőm és tehetségem mértéke szerint ne igyekeztem volna megtenni mindent, a mit megtehettem, nemcsak azért, hogy életemmel és munkásságommal az emberek becsülését megnyerhessem, hanem, hogy az Isten Ítélő széke előtt is megállhassak és sáfárkodásomról mindenkor
