Péter Lajos (szerk.): A székelykeresztúri unitárius báró Orbán Balázs gimnázium 150 éves emlékünnepe. 150 év emléke. Az 1943. június 5-iki véndiáktalálkozó és a június 6-iki emlékünnep alkalmával elmondott beszédek, költemények és elbeszélések (Kolozsvár, 1944)
II. Istentisztelet
49 •— téves értelmezést kapott, úrgyűlöletben jelentkezett; a századok során kialakult történelmi osztályokat akarta a közéletben leszorítani, az ő életszínvonalukat akarta az alsóbb néposztályokéval nivellálni. A székely — talán azért, mert lelke mélyén mindig ott élt nemesi származásának tudata, — sohasem volt úrgyűlölő. Ha rongyos volt is, nemes volt. S nem az urat akarta rongyokba rántani, hanem maga is úr akart lenni. És tudott is úr lenni! Ebben segítette a székelykeresztúri gimnázium. Szellemi és erkölcsi fegyverzetbe állította a székely ifjúságot, hogy sikerrel kelhessen versenyre a tehetség, a szorgalom és a becsület mezején a világ minden fiával. Amikor szeptember elején a székely ember egy tarka átalvetővel a fiát „a kollégyomba béhozta“, ez az intézet Isten előtt való felelősség tudatában vette át a gyermeket. Tudta, hogy egy drága, egy halhatatlan lelket bíztak gondjaira s az Isten majd számon kéri, hogy mit csináltak itt belőle. Ez a komoly felelősség szabta meg itt 150 esztendeig a tanárok munkáját. S ez a munka komolyságában is mindig derűs és boldog volt: a székely faj mérhetetlen szeretete adott hozzá erőt és segedelmet az önfeláldozásig. Pestalozzi jóságával és szelíd fegyelmezésével foglalkozott itt a tanár tanítványával s lelkében mindennap visszhangra kelt Keresztelő János szava: „Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállanom“. Nem panaszkodott, nem siránkozott afölött, hogy sok a munka és szánalmasan kevés a fizetés, hogy lassankint felőrlődik egész élete. Boldoggá tette a szolgálat öröme: a tudat, hogy fölemésztődő életéből száz meg száz új, erős, gazdag székely élet támad. Szívében hordozta Kant figyelmeztetését, hogy a világon a legnehezebb, de egyben a legszebb munka a nevelés. S tudta azt is, hogy a nevelésnek legfönnebb csak 20%-ía tanítás, a többi példaadás. A nemzet törvényét a jogászok alkotják, dalait költők írják, ámde — ami a legfontosabb — eszményeit tanítói, tanárai szövik. Az ideáloknak csak akkor van nevelő erejük, ha azoknak Szépségét a tanárok önmagukon tudják felmutatni. Ha egyszer-máskor került ide olyan tanár is, aki ezt nem tudta, nem volt itt sokáig maradása, nem tűrte meg az intézet géniusza. A nevelés nemes demokráciája érvényesült itt abban is, hogy itt minden gyermekben egyformán meglátták a halhatatlan lelket, a harangozó gyermekében ép úgy, mint a főispán fiában, a katolikusban, a reformátusban ép úgy, mint az unitáriusban, a románban és a szászban ép úgy, mint a magyarban. Ez az intézet unitárius, de ezt itt egy diák se érezte soha olyan értelemben, mintha hátránya lett volna abból, hogy nem ehhez a felekezethez tartozik. Ez az intézet magyar, de ezt itt egy diák sem érezte soha, se román, se szász, olyan értelemben, mintha hátránya lett volna abból, hogy nem ehhez a fajhoz tartozik. Egy leckét azonban mindenkinek egyformán jól meg kellett tanulnia, aki itt boldogulni akart, azt, hogy „arte et marté dimicandum!“ 4
