Péter Lajos (szerk.): A székelykeresztúri unitárius báró Orbán Balázs gimnázium 150 éves emlékünnepe. 150 év emléke. Az 1943. június 5-iki véndiáktalálkozó és a június 6-iki emlékünnep alkalmával elmondott beszédek, költemények és elbeszélések (Kolozsvár, 1944)
II. Istentisztelet
50 Tudatosan vagy öntudatlanul, — mert az intézet szelleme volt olyan — itt, a kisdiákok is mindig meglátták egymásban is a halhatatlan lelket. Társadalmi, felekezeti vagy nemzetiségi különbséget maguk között ők sem ismertek. A tanteremben, a játszótéren s később künn az életben is egyeknek, testvéreknek érezték és vallották magukat, — még akkor is, ha az egyikből véletlenül méltóságos úr talált lenni, a másik pedig harisnyában maradt. Hol van még egy intézet széles e hazában, mely hasonló szellemben neveli az ifjúságot? Hadd, hajtsam meg az előtt is a hódolat zászlaját! S ha van külön erdélyi lélek, s ha az erdélyi lélek fenyegetettebb s ezért öntudatosabb magyarságot, továbbá pedig felekezeti szempontok fölé emelkedő keresztényi lelkületet és azt a demokráciát jelenti, mely a közéletben a szellem és az erkölcs uralmát akarja biztosítani, — akkor ennek az intézetnek az erdélyi lélek kialakításában fel nem mérhető nagy része van. Csoda-e hát, hogy egy nehány esztendővel ezelőtt, mikor nagy bajba jutott, az erdélyi lélek legendába illő áldozatkészséggel mentette meg ezt az intézetet s a hála, mely iránta egykori tanítványai éreznek, olyan megható módon jelentkezett, nem üres szóban, hanem aranyban és érette mondott mindennapi imádságban?! Álljunk meg egy pillanatra a 150 éves évforduló határkövénél s hálánk jeléül írjuk reá azt a mondatot, melyet egykoron a bétheli oltárkőre Sámuel írt vala: „Ében Háézer!“ Idáig segítségül volt az Or! Ennek az intézetnek nem volt nagy vagyona, nem volt világ szerint való protektora, 150 esztendeig mégis dicsőséggel megállt, mert volt Istentől vett küldetése s aztán volt a hűség és az áldozatkészség, melyet munkájával a székely nép szívében maga iránt ébresztett. A 150 esztendős határkő mellett Isten nevét magasztalva megáldom mindazokat, akik ezen az intézeten a hűség és áldozatkészség kultuszát gyakorolták: az alapítókat és a fenntartókat, az élőket és a halottakat. Legtöbben már ott vannak, ahol földi értelemben nem munkálkodhatnak, de hálás kegyeletünk oda is, az idvezült lelkek honába is elér. Azokat pedig, akik Isten jóvoltából még közöttünk vannak, a legújabb korszak hőseit, kik a nemes harcot ezért az intézetért megharcolták, Isten akaratát cselekedték, simogassuk áldó tekintettel. Mondjunk érettük, élőkért és halottakért imádságot, hogy Isten, ki mindent lát, mindent számon tart, fizessen meg nekik s adja majd nékik a legnagyobb jutalmat, mit embernek adhat: „Jól vagyon, jó és hív szolgám, kevesen voltál hív, többre bízlak ezután". Megáldom a verejtékcseppeket, melyekkel az intézet tanárai a székely-magyar ifjúságot itt 150 esztendeig nevelték. S azokat a verejtékcseppeket is, melyekkel nektek kell ezt az ifjúságot tovább nevelnetek, intézetünk mai tanárai! Ne gondoljátok, hogy a dolog nehezebbik felén már túl estünk. Hihetetlenül kemény próbák előtt állunk. Kérem a jó Istent, hogy hevítsen, lelkesítsen, segítsen titeket tovább egyre nehezedő munkátokban.
