Kovács Sándor - Molnár B. Lehel (szerk.): Két könyv az egyedülvaló Atyaistennek, a Fiúnak és a Szentléleknek hamis és igaz ismeretéről. Gyulafehérvár 1568 - Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 2. (Kolozsvár, 2002)

Bevezető

elfogultságot Pirnát ugyan elutasította, ám imént idézett, a lengyel antitrinitárusoktól mindenfajta távlatosságot megtagadó felfogása „kifelé” mégiscsak hasonlóképpen funkcionált.

E magyarországi kutató tollából a legutolsónak tekinthető koncepciót az egyes fejezeteknél majd részletesebben is értékeljük, ám egyeben mozzanatára már most is érdemes kitérnünk. Mint mondottuk, a kiadvány címlapja a lengyel papokat is közreműködők gyanánt tünteti fel, ezért igen erős érvek kellenének ennek kétségbe vonására, vagy annak bebizonyítására, hogy a lengyelek szerepeltetése csupán formálisnak tekinthető. Pirnát arra hivatkozik, hogy néhány alkalmi 16. századi megnyilatkozó (Théodore de Béze, Dudith András) vagy a jóval későbbi egyháztörténész (Stanislaw Lubieniecki) csak Biandrata és Dávid Ferenc nevét említi összeállító vagy szerkesztő gyanánt. Célszerű lenne itt figyelembe venni, hogy az említett két személyiség viszonylag hamar vált a kelet-közép-európai antitrinitarizmus szimbolikus figurájává, s így szinte természetes, hogy sok esetben kizárólag kettejük nevét emlegetik az egész mozgalom védjegyeként.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt másfélszáz esztendő lengyel, magyar és olasz nemzetiségű kutatói ne értek volna el komoly és maradandó eredményeket is. Munkálkodásuk eredményeképpen jóval többet tudunk erről a könyvről, mint a modern kutatások megindulásakor, ám különösen az utóbbi évek megélénkült vizsgálatai ellenére sincs egyetértés alapvető kérdésekben sem. így az látszik célszerűnek, hogy a mű bemutatása során a letisztultabb kutatási eredmények mellett utaljak a megoldadan vitakérdésekre is, s tárgyszerűségre törekedve ismertessem az eltérő álláspontokat.

Ma már mindenki egyetért abban, hogy a fontos szövegeket tartalmazó antológia nem 1567-ben, hanem 1568-ban jelent meg. Kanyaró Ferencz volt az első, aki felfigyelt arra, hogy az ajánlólevélben utalás van a nyomdász Raphael Hoffhalter halálára. Mivel ez 1568-ban következett be, nyilvánvalóan csak ezt követően jelenhetett meg szövegünk. Az 1568-ban megjelent szövegek gondosabb tanulmányozása során az is kiderült, hogy ennek a nyomdának egy áprilisban közzétett munkája - Demonstratio falsitatis doctrinae Petri Melii — mintegy beharangozza, egy augusztusban megjelent pedig — Kefutatio propositionum Petri Melii — mintegy friss olvasnivalóként reklámozza ezt a kiadványt, s így semmi okunk kételkedni az 1568 augusztusának első felében történő publikációban. Ugyanakkor tarthatatlanná vált az a Kathona Géza által megfogalmazott elképzelés is, hogy a szerkesztők szándékosan datálták volna vissza a kötetet 1567-re, mintegy jelezve akkori érvényességét és alapvetően már ekkorra elkészült voltát. Az imént említett nyomtatványokban olvasható utalások az ilyen visszadatálást éppen úgy értelmedenné tették volna, mint az, hogy kiadványunkban egy helyütt ott is olvasható az 1568-as esztendő: az igaz Krisztusról írott tételek között egy

11