Varga Béla: Hit és vallás. (Tanulmányok) (Kolozsvár, 1948)

II. Az unitárius hittan főbb pontjai

75

inkább előtérbe nyomul az utóbbi, annál inkább háttérbe szorul Jézus történeti személye. így alakul ki a dualismus. az Isten országát hirdető történeti ember Jézus és az apostolok által hirdetett Krisztus Jézus között.

Jézus, mint Krisztus nem maradhatott meg embernek. Az emberi vonásokat felszívták az isteniek. Már János evangéliumának és Pál apostolnak a felfogásában mind kevesebb az, ami Jézus történeti személyével közvetlen vonatkozásban áll. A két elnevezés (Jézus és Krisztus) kezdettől fogva súlyos ellentmondást rejt magában, amely próbára tette az emberi gondolkozást. Seeberg a Krisztus-hit eredetéről szóló tanulmányában részletesen kifejti Jézusnak Krisztussá való fejlődését. Ez a fejlődés szerinte szoros kapcsolatban áll a pneuma (szellem) fogalmával. Eleinte Jézus személye az uralkodó, mint aki a szellem hordozója s ezen hatalmánál fogva tanít és hajt végre csodákat, azután lassankint a Krisztus ideálja nyomult előtérbe, mint aki egyenesen a mennyből hajtja végre tetteit a pneuma erejével. Eleinte tehát az ember Jézus a pneuma birtokosa, később pedig a pneuma (Krisztus), aki hatalmában tartja Jézust. A kifejezések ilyen sorrendben következnek: Jézus Krisztus; ez a kifejezés az embert jelenti, aki az isteni szellem birtokosa. Később ez a sorrend megváltozik: Krisztus Jézus, ahol a pneuma hatalma az elsődleges tényező, az ember Jézus csak másodrendű. Amint az őskeresztény gyülekezet Jézusra való emlékezése mindinkább elhalványul, abban a mértékben nyomul előtérbe Jézusnak, mint Krisztusnak a közeljövőben való megjelenése, illetve az ebbe vetett reménykedés. A történeti Jézus helyét mindinkább elfoglalta a Krisztus-eszme.

Uj fázisba lép a Krisztus probléma a renaissance és a felvilágosodás kora után. Felszabadul az egyházi tekintély kizárólagos uralma alól s újabb vonásokkal bővül meg. így kerül a modern krisztológia kapcsolatba a racionalizmussal és a hisztorizmussal. A krisztológiai racionalizmus Jézust úgy fogja fel, mint eszmét, mig a krisztológiai hisztorizmus valóságos történeti emberi személynek tekinti. Az előbbi felfogás a Leibnitz—Wolf—Kant féle filozófiai irányba kapcsolódik s különböző formákat ölt magára, amely árnyalatok megegyeznek abban, hogy a Krisztusban kifejezett örökérvényű igazságra fektetik a fősúlyt s magára a történeti valóságra kevés gondot fordítanak. Leibnitz és Kant Krisztust az Istennek tetsző emberiség eszményének mondják.

Ezzel szemben a hisztorizmus Jézusra, mint történeti személyre fordítja figyelmét s az eszményített krisztusfogai-