Varga Béla: Hit és vallás. (Tanulmányok) (Kolozsvár, 1948)

II. Az unitárius hittan főbb pontjai

71

nálható fel a fejlődés olyan magyarázására, hogy az ember végül is odafejlődhetik, hogy elérje az isteni tökéletességet.

Isten a lélek teljessége,, tökéletessége; az ember ezt el nem érheti soha emberi mivoltánál fogva.

Az evangéliumok sok olyan vonást közölnek Jézussal kapcsolatban, amelyek ha nem is adnak teljes képet, de sok tekintetben hozzásegítenek személyiségének megismeréséhez.

Ez a megismerés nehézségekbe ütközik. Ki kell emelni őt abból a misztikus, mesékkel és csodákkal telt légkörből, amelybe belehelyezték. Meg kell keresnünk a valódi embert, a történeti személyt a mithoson keresztül, ki kell fejtenünk a lelki embert az Őt körülvevő homályból, amely sokszor varázslónak tünteti fel Jézust s ezáltal elhomályosítja belső lelki nagyságát. De meg kell tisztítani másfelől Jézus alakját a theológiai fikcióktól. Tisztázni kell azt, hogy Jézus nem azért élt és halt meg, hogy kereszténységet alapítson a mai formájában és hogy keresztény történelmet csináljon. A Jézust körülvevő keresztény pragmatizmus eltemette a történeti Jézust, azt a nagyságot, ami egyedülálló ezen a világon. Tévedés azt gondolni, hogy ha lehámozzuk Jézus alakjáról a mithost és a theológiát, amely az Ő személye és munkája körül lerakodott, nem marad semmi belőle. Ellenkezőleg, ami mindezek után megmarad, csak az az igazi, akiről Pilátus elmondhatta: „íme az ember.“

Az ember nemcsak korának és környezetének az eredménye, hanem ezenkívül egyéniség, akiben mindazok a hatások és befolyások, amelyek körülveszik, sajátos módon tükröződnek. Kétszeresen áll ez a kortársaik közül kiemelkedő emberekre, akiknél — minél nagyobbak és kiválóbbak — annál nagyobb súllyal esik a serpenyőbe mindaz, amit ők maguk, mint egyének hoztak napvilágra, függetlenül a korra és környezetre. Mindez fokozott mértékben áll Jézusra, akinek lelki struktúrájában éppen azok a mozza- i

natok a legjelentősebbek, amelyek korától és környezetétől úgyszólván elszakították és föléje emelték.

Jézus személyes karakterét illetőleg kétféle jellegzetes felfogással találkozunk. Az egyik az, amely szelíd, vidám lelkületű embernek képzeli el, ahogy Lukács és János evangéliumában található. Ez ragadta meg Renan fantáziáját is.

E felfogás szerint Jézus szeretetreméltó ember, akinek egész lénye szeretetet áraszt és szimpátiát ébreszt, aki a bűnösök és kivetettek barátja, de akiben bíznak az emberek, sőt a gyermekek is könnyen megközelíthetnek. Ez a felfogás sugalta Wilde Oszkárnak a De profundis c. művében talál-