Dávid Ferenc: Dávid Ferenc értekezése a kettő Istenségről. De Dualitate (Kolozsvár, 1943)

VIII.

Azért az írás igazságát és Isten igéjének egybehangzó igaz értelmét minden jámbor embernek meg kell tartania, azt t. i., hogy azt állítjuk, minden jó felülről, a világosság Atyjától adatik, és amaz Alyaislenen kívül senki semmit nem adhat és senkire nem ruházhat, hacsak először maga nem adja és ruházza rá, sem pedig azt nem lehet mondani, hogy ő a cselekvésnek és adományozásnak lehetőségét olyan módon engedte volna át, hogy maga ne adjon és ne ruházzon rá.

IX.

Mózes, a próféták, a messiás, az apostolok, és Istennek minden megszentelt és fölkent fiai, hivataluk módja szerint, szolgálnak és isteneknek mondattak és magasztaltattak, nekik sok isteni művet tulajdonítottak, azonban őket a jog és törvény szerint való isteni tisztelettel és a segítségülhívás szertartásával soha föl nem ékesítették. Mert ama legfőbb Isten azt akarta, hogy mindezt egyedül csak neki juttassák, rajta kívül pedig senkinek.

X.

Nyilvánvaló és semmi ellenmondást nem tűrő igazságnak mutatkozik ez, mert a pátriárkák, Mózes, a próféták, Krisztus és az apostolok, ehez az Istenhez, minden jóknak forrásához folyamodtak, csak egyedül őt hívták segítségül és ami jót az emberekkel, a maguk hivatalában és szolgálatában miveitek, azt mind az ő segítségével és az ő adományával cselekedték és növelték.

XI.

Valahányszor Isten igéjében e szavak: teremtés, megtartás, igazgatás, megszentelés, bűnök bocsánata, megigazítás és hasonlók, valamint segítségiilhívás és imádás, az eszközöknek tulajdoníttatnak, éppen maguknak az alanyoknak érdekében, akiknek tulajdonítva vannak, másképpen kell fölfogni és magyarázni, mert ő egyedül és magától cselekszik mindent, ezek pedig semmit. Azt mondják róluk,

26