Magyarság és vallás (Budapest, 1942)
Simén Dániel: Unitárius lelkész az új világ küszöbén
53 meggyőződésünket, mint legszentebb magánügyet, kölcsönösen tiszteletben kell tartanunk s törekednünk kiél több igazság és több világosság után. A szabadelvűségbe logikusan kapcsolódik bele a türelmesség kérdése. Ez már gyökeres revízióra szorul, mert kifelé egyoldalú alázatos tiszteletté, szinte mondhatnék bárgyú meghunyászkodássá, befelé pedig rosszindulatú közönnyé, elerötlenítő semlegességgé fajult. A türelem gyakran akadályozott meg minket, unitáriusokat abban, hogy igazságunk mellett nyíltan állást foglaljunk s gyakran feledtette el velünk, hogy egy nagy szándék nem lehet semleges! Hogy csak annak van jövője és élete, aki küzd. Számtalan példával igazolható, hogy a türelem milyen felmérhetetlen kárt okoztt nekünk. Úgy jártunk vele, mint a magyar nemzet a lovagiasságával. A magyar addig tetszelgett erényében, — mert a lovagisság kétségkívül magyar erény — amíg szemfüles népek nemcsak a lovát, de a földjét is kihúzták alóla. A vallási tolerancia történelmi hivatása az volt, hogy a keresztény felekezetek között a „pares” elvét megvalósítsa, az inkvizíciónak és vak türelmetlenségnek még az emlékét is kitörülje a keresztény lelkekből. Az unitárizmus minden áldzoatot meghozott ezért a célért, ami dicséretes is, de közben nem vette észre, hogy a máglyatűzön egész élete megsemmisülhet. Az „actio catolica” és az „eclesia militans” korában, ha élni és harcolni akarunk, mindazért, ami szent az életünkben, fenntartásnélkül türelmet hirdetni, enyhén szólva: naivság vagy nagyképűség. Az unitárius lélek sohasem tud megszállott, vak fanatikus lenni, de
