Magyarság és vallás (Budapest, 1942)
Simén Dániel: Unitárius lelkész az új világ küszöbén
35 vagy erre szabja ki a legsúlyosabb erkölcsi felelősséget. Nem a holt kövek, s nem az írás, hanem az élő lelkek szentelnek egy templomot templommá, egy egyházat egyházzá. S az unitárius egyház őszintén meg van győződve a felől, hogy álláspontja helyesebb, mert jézusibb, mint a másik kettőé. Jézus sem próbált intézményeket létesíteni, de gondja volt rá, hogy amerre eljárt, a lelkeken felépüljenek a legszebb templomok s kigyulladjanak a legtisztább oltártüzek, melyek világánál az ember rátalálhatott az istenes élet útjára. Tanítványokat választott, akikben a kereszténység hatalmas fája csírába pattant s majd fejlődni kezdett. Minden félreértést elkerülendő, leszögezni kívánjuk, hogy fejtegeétseink korántsem irányulnak az intézmények ellen, csupán azokat keret-jelentőségükre szállítjuk le. Amikor tehát unitárius egyházról beszélünk: a hívekben megtestesült élő egyházat, a lelkészek életéből kibomló eklézsiákat értjük. Minden lelkész az egyház egy rész-egésze, egy darab élő egyház s amilyen a lelkészi kar olyan az egyház és nem megfordítva. Ez fényesen igazolódott az elmúlt huszonkét év rabsága alatt. Nemzeti és valláserkölcsi szempontból, elenyészően csekély kivétellel, minden eklézsia annyit ért, amennyit a lelkésze képviselt s végnélküli harcainkban annyi hitet és lendületet kölcsönzött a közösségnek, amennyit a lelkésze át és beléje ömlesztett. Egyház és lelkészi kar egy találó hasonlattal úgy viszonylik egymáshoz, mint fa a nedvkeringéshez. A fa gyökerével az örök humuszba kapaszkodik, törzse az ég felé emeli koronáját, melyen lomb hajt, virág és gyümölcs terem,
