Magyarság és vallás (Budapest, 1942)

Simén Dániel: Unitárius lelkész az új világ küszöbén

34

Unitárius lelkészen nemcsak a sokszínű és sok ágazatú élethivatás megtestesítőjét értem, aki a tételes törvényeink szerint „Isten igéjét hirdeti s a gyülekezetét szolgálja”, hanem az unitárius gondolat élő hordozóját, az intézmény, tehát az egyház élő szellemét és lelkét. Azt az evangéliumi magyar embert, kiből, ha egy titokzatos varázsvesszővel szíven érintem, kibomlik az eklézsia a maga nemes hagyományával, örök értékével és jövőt formáló erejével. A katolikusoknál az intézmény a maga csillogó gazdagságával, gigantikus méreteivel és hatalmával teljesen úrrá lett a lét felett, ítél eleveneket és holtakat, ugyanakkor könnyít az egyéni felelősségtudaton. Az abszolút mérték, a csalhatatlan tekintély, ha néha nyomaszt, de a nagy többség számára feloldozó lélektani és erkölcsi jelentőséggel bír. Figyeljük csak meg a katolikus papi rendből kitért egyéneket, a szerintük aposztata papokat, akik nemcsak hitelvi szempontból, de erkölcsileg sem tudtak eligazodni az új élet keskeny és rögös útján s kénytelenek voltak vagy visszavezekelni az egyházhoz, vagy tönkrementek, mint az árnyékból kikerült növény a napvilágon, és napsütésen, és akkor megértjük, az egyház csalhatatlan tekintélyének igazi lényegét. A református egyház sok lázas keresés után úgy látszik, hogy megtalálta az Igében mindazt, amit a katolikus egyház az intézményben. A kettő között csak az elnevezésben van különbség, a lényegben azonban kevés. Az unitárius egyház a maga sajátos vallásos életszemléletével az intézmény helyett az élő lelket tekinti a valláserkölcsi világrend megtestesítőjének, ezt csodálja