Magyarság és vallás (Budapest, 1942)

Józan Miklós: Hivatal és hivatás

31

megtörténhetik, hogy megint az a megmagyarázhatatlan fejvesztettség és nemtörődömség lenne úrrá az egyházi, a társadalmi és a nemzeti életben egyaránt, amely már egyszer nyakunkra hozta a bolsevizmust, s útat nyitott országunk szentelt határain keresztül a szomszéd kiskirályok és botcsinálta doktorok mértéktelen hírvágyának és a jogtalanságban gyökerező túlzott igényeiknek.

A bizalmatlanság helyébe — bizalmat kérünk. Bizalmat az egyházi vezetők iránt. Bizalmat a nép egyszerű fiai és leányai iránt, akiknek köréből mostanában egy-egy lelkes csapat indult ki Kolozsvárról, a Népfőiskolái Tanfolyamokról, amelyek egészséges irányba igyekeztek terelni a résztvevők vallásos hitét és tömör erkölcsi felfogását. Ha ez így halad, tíz év alatt már egy hat—hétszáz imádkozó lélekből álló gárda fog a gyülekezetek lelki vezetőinek rendelkezésére állani — öntudatos unitáriusok, jó magyarok valamennyien, — akikhez még az árnyéka se férhet a nemzetietlenség, vagy éppen — ami még ennél roszszabb — a közöny, vagy a földalatti ellenséges indulat vádjának.

Hivatása magaslatán tehát elég sokat, a mai viszonyok közt mind többet és többet kívánunk, a korszellemre való tekintettel is, a lelkipásztortól. Jézus nyomdokaiban haladva, jó pásztornak kell lennie, hogy megismerje és kövesse őt a nyáj, híveinek serege, az áldott Béke idején és a mindent felforgató Háború sorsdöntő óráiban. „Űrállóul adtalak, tégedet” — cseng a fülünkbe a prófétai szózat. Ki vigyázzon, ha nem mi?! Ki igazodjék az egy Isten és