Derzsi Károly et al.: A budapesti Unitárius Anyaegyház megalapítási ünnepe. Imák és beszédek. Elmondva 1881. octóber 2-án első rendes isteni tisztelet alkalmával Budapesten, az ágostai hitvallásúak Deák-téri főiskolája dísztermében (Budapest, 1881)

27

Írások azt adják elénk, hogy akinek emlékezetét most e szent asztalnál megújítjuk, született és szenvedett, élt hasznosan az emberek egyetemének, meghalt meggyalázva, de dicsőségesen; s ha tetemei elporlottak, ki tudná megmondani, hol rejt azokból már egy porszemet a föld, s a világ hány részeibe hordták el az emberek, vagy repítették szét szárnyaikon a szelek!... De az, a mi életet ad a világnak, miként ő magát kifejezi, — az a mi benne és nála örök és isteni, az a lélek, és ez a lélek halhatatlan. Mi nem láttuk ugyan őt, de erejét és hatását éreztük és érezzük magunkban ma is, — mi nem jártunk vele sem a galileai tengeren, sem Bethániának csendes mezején, de hogy ő velünk volt, ezt éreztük sokszor, s hogy ő velünk van ma is, ezt érezzük bensőnkben, vágyainkban és törekvéseinkben, az örömben és a szomorúságban; vagy miként Pál apostol magát kifejezi, életünkben és halálunkban. Hitünk tőle van, általa erősödünk meg; s mintha hallanék, legalább hitünk hallani véli ezt az édes biztatást: Valaholott ketten vagy hárman egybegyültek az én nevemben, ott vagyok ti közöttetek. (Mát. 18. 20.)

S valóban, mint egykor Mózes, ki még csak pásztor volt a Midiánitáknak földén, lelke elragadtatásában, — talán nemzete boldogabb jövőjének édes ábrándjain merengve, látá a csipkebokrot Horeb hegyén égni és meg nem emésztődni, s midőn ahoz közelíte. hallá amaz isteni szót megzendülni: Ne jöjj ide közel, old le a te saruidat a te lábaidról, mert a föld, melyen állasz, szent föld, — úgy állunk mi is e szent asztal mellett, melyen kifogyhatatlanul lángol az isteni szeretet örök tüze, melynek fényénél visszatekinthetünk a kér. vallás történetére, s itt legközelebbről drága vallásunk sok viszontagságaira, melyekben látjuk az Istent, az isteni megtartás és gondviselés folytonosan nyilvánuló kegyelmét. — S ámbár mi keresztények a világegyetemben minden ponton az Isten dicsőségének oltárira találunk, hol a hivő ember kebele, mint a szende fénynyel ragyogó csillag, — a világtenger, mint a fűszálon remegő harmatcsepp egyaránt oltár, melyen ég az áldozat az Isten tiszteletére; de valljuk meg csak igazán, sehol sem látjuk, sehol sem érezzük magunkat oly közel az Istenhez, vagy az apostol és evangélista szavaival élve: sehol se vagyunk annyira az Istenben, mint midőn vallásunk ezen megható szertartásai között, mint testvérek és hitrokonok egybegyülhetünk. S ámbár mindenütt s mindenkor van okunk és módunk imádni az Isten szeretetét, hálálni a Jézus eljövetele által az emberekhez nyilvánuló kegyelmét; de ismerjük el azt is, sehol sem érezzük magunk-