Derzsi Károly et al.: A budapesti Unitárius Anyaegyház megalapítási ünnepe. Imák és beszédek. Elmondva 1881. octóber 2-án első rendes isteni tisztelet alkalmával Budapesten, az ágostai hitvallásúak Deák-téri főiskolája dísztermében (Budapest, 1881)
9 — Mily magasztosak, mégis mily emberiek! Vagy tán hangok rezgését akarjátok hallani, mely sziveket bájol, szenvedélyt kelt, vagy mély bánatba ejt? . . . Azok is innen erednek, itt van kiindulásuk. Itt születnek a vallás-alapitók a pusztai magány óráiban; itt hangzik a hivó szózat a prófétának, ki először csak nevét hallja újra meg újra ismételve, s mig kedélyében mélyre s leikével magasra száll, ime kinyújtja az ur az ő kezét és érinti száját, az egyetemes szellem csókjával illeti az egyéni szellem ajkát és szól: Adom az én igémet a te szádba. Igen, ezek az ihletés perczei, melyekben az ember legközelebb áll teremtőjéhez, mert önmagában is teremtő erőt érez; az önmegpróbálás pillanatai, melyekben, ha a lelkiismeret harczát szerencsésen megharczolta: az emberi gyengeség lelki erővé, a kicsinység érzete a szellemi nagyság tudatává magasztosul. A mi jót, szépet és igazat, nagyot és dicsőt az emberiség története felmutat, annak eszméje mindig az egyesek lelkében fogamzott meg először; s amit az egyesek így teremtettek és hirdéttek, azok mind a léleknek önmagán túl emelkedése — az ihletés perczeiben állottak elő: az mind Isten igéje volt az ember szájában. És mi az ige? Isten beszéde lelkiismeretünkben: Isten törvénye a kültermészetben. Ez szólott, szent könyvünk szerint, a teremtés kezdetén: és Ion. Ez szólott az első öntudatos ember lelkiismeretében és istentudatot nyert. Ez szólott az időkön keresztül minden népekhez, s isten-keresőkké lettek. Ez szól ma is s szólani fog mig ember lesz, ki rá figyelni képes legyen. Igen, mert az isteni nyilatkozat folytonos, örök és végtelen, nincs s nem is volt kizárólag egyes népekhez, vagy időpontokhoz kötve. A Nílus, Yangthsekiang, az Euphrát és Tigris és a Jordán mellett, épúgy, mint a Tiber, vagy az Ilissus torkolatánál egyaránt adta az Ur az ő igéjét a próféták szájába. A Midiániták pusztája, a Horeb hegy töve, a mekkai barlang, Judea pusztája s sok más helyek mélyebb ihletésnek, sőt isteni nyilatkozatnak valának tanúi. Sziklaüregek, barlangok, hol a homály rejtelmeket jósol; puszták, hol a képzelem szellemeket rajzol ; erdők, ligetek, hol a fák összehajló ágai kápolnákat alkotnak ; csörgedező források, hol álmodozó lelkek tündéreket látnak; égő csipkebokrok, melyek a láng által meg nem emósztetnek . . . mind Istent beszélnek, mind igét osztogatnak; mert a természet némán beszél s igy néma csendben érthető; mert a mindenség szelleme halkan suttog az emberi lélekhez s igéje csak magányban felfogható. — Oh, vajha mondhatnám, hogy az ihletés ily perczeit átéltem; hogy azok maradandó nyomokat hagytak lelkemben; hogy kicsinységem érzete nem csüggesztett el, hanem új elhatározásra, tévé-
