Kanyaró Géza Pál (szerk.): Unitárius évkönyv 1936 (Budapest, 1936)

Pethő István: A 345. sz. János Zsigmond cserkészcsapat

olyan helyeken szereztek becsületet és elismerést az unitárius névnek, ahol azelőtt nem is hallottak rólunk.

1929-ben csak tizennyolc fiú állott a mi cserkészügyünk szolgálatában és a gödöllői világjamboree évében már kilencvenhatan voltunk. Ekkor már a magyar cserkészek első soraiban voltunk és ott a népek fiainak színes tengerében is dicséretet kaptunk. Rövid öt esztendő elég volt ahoz, hogy megerősödjünk. Kikristályosodott rajtunk a székelység lelke, Erdély szellemében önmagunkra találtunk és a nagy tömegben úgy éreztük, hogy a Hargita, meg a Székelykő szerény, de becsületes szimbóluma vagyunk. S ezt a jelleget már nem is mossa le rólunk semmi. Olyan fiuk adták meg a csapat gerincét, akik még Erdélyben születtek. A kis székely falvak tisztalevegőjű, megalkuvást nemismerő ősereje beköltözött a Koháry-utcai otthonunkba s ha most jön az utánunk következő nemzedék, amelyik már itt az Alföld homokján született, amig a kis cserkészből, az apródból öregcserkész lesz, a mi otthonunkban visszanemesedik az erdélyi bércek kemény szirtjeire. Nem is lehet ez máskép, mert mi unitáriusok itt a trianoni határokon innen is végzetesen odavagyunk kötve ahoz a határokon túl vérző földhöz. Szivünknek fele ottmaradt s ha kitörölnök azokat az érzéseket belőle, amelyek ma is s amig élünk mindig hozzáfűznek, ez azt jelentené, hogy eladtuk magunkat a legdicstelenebb halálnak. Ezért van az, hogy a János Zsigmond cserkészcsapat minden megmozdulásán rajta vannak, benne élnek a székely vonások. Ennek igen szép bizonyítéka az a gyönyörű székelykapu, amely a gödöllői világtáborozáson dísze és koronája volt annak a kis

51