Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata
nek követői minden egyes csoport után visszatakarják az úrasztalát. Továbbá gusztustalan látvány az is, amikor az istentisztelet előtt a lelkész cigarettázik (amúgy mindenkor az). Legalább mosson kezet utána! Ezzel szemben ajánlható azok példája, akik úrvacsorás istentisztelet előtt nem fognak kezet az érkező hívekkel: meglepődünk, hogy milyen hamar hozzászoknak, és menynyire értékelik. Nem kimondottan tekinthető rossz szokásnak, de inkább (csend)zavaró mint hasznos a gyakorlat, hogy a kenyér átadását minden hívünk felé egy bibliai idézettel körítjük. Jó szokások. Lelkészként szerencsések vagyunk, hogy számos jó szokást készen kaptunk. Az úrvacsoravételhez különösen sok kapcsolódik vidékenként, gyakran a felekezeti együttélés népegyházi ötvöződéseiként. Ezek ápolására a lelkész különös gondot kell hogy fordítson. Csak néhány példa szemléltetésként: A hívek nem esznek semmit az úrvacsoravételig. Ezt az úrvacsorának súlyt adó önfegyelmező, önmegtartóztató gyakorlatot még akkor is kívánatosnak kell tartanunk, ha olyan szórványgyülekezetben találkozunk vele, ahol csak délután kerül sor az istentiszteletre. Ne feledjünk el pozitív visszajelzést adni! Egy másik nagyon szép szokás az, amely az„Adjon Isten részt a könyörgésben!” mintájára az úrvacsorái kenyeret hazaviszi a valamilyen okból távol maradt hozzátartozójának. A betegek kérdése. Egész sor gyakorlati kérdés merül fel a betegek úrvacsoráztatása körül. Mindenekelőtt az úrvacsorái kellékek szállítása. Nincs visszataszítóbb, mint amikor egy elnyűtt tasakból a lelkész hűsítős flakont és csupasz kelyhet emel ki, vagy egyenest a háziak üvegpoharát veszi igénybe. Kívánatos lenne, hogy minden egyházközség gondoskodjék az úrvacsora méltóságát kiemelő szállítási alkalmatosságokról. Ennek köri vagy központi kivitelezése is meggondolandó lenne. Elhangzott a javaslat például hasított nyírfakéregből kialakított kehelytartóra. Gondoljuk tovább és cselekedjünk! Legyünk rendkívül körültekintőek, amikor haldoklóhoz hívnak a hozzátartozók úrvacsorát adni. Köztudott, hogy híveink gyakran az „utolsó kenetként” értelmezik a betegnek adott úrvacsorát. Lelkészi professzionalizmusunk része kell hogy legyen annak időbeli felismerése, hogy a beteg maga is akarja-e az úrvacsorát vagy csak a hozzátartozók. A súlyos betegek, haldoklók mellett végzett szolgálatunk gyakran a legmegpróbálóbb helyzeteket jelenti. Van úgy, hogy a hetek óta szilárd ételt nem fogyasztó beteg a kenyértől majd megfullad. Tájékozódjunk a helyzetről, és annak megfelelően cselekedjünk: vágjuk kisebb kockára a kenyeret vagy akár áztassuk meg, ha a szükség úgy kívánja. És ha másként nem lehet, kiskanállal is beadható az úrvacsorái bor. 98 c s z z i a r b e o l c s
