Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata
vannak. Amikor például a gondnok asszony azért puffog, mert a nála 20 évvel idősebb asszony nem engedte át a templom piacán az első helyet. Amikor egyesek azért nem jönnek, mert másokat nem ismernek. Vagy még szomorúbb, amikor azokért nem jönnek, akiket ismernek. De ha ott vannak is, a magányos szertartásból (élet)közösségvállalás sosem lesz. És csak suttogva kérdezzük: mi van a cigányokkal? Hát a többségi nemzettel, a románokkal? Asztalaink körül ritkán látni olyan marginalizált és stigmatizált embereket, akiknek az életközösség-vállalás emberi méltóságuk visszanyerését jelentené. És valahogy a hírhedt bűnösök sem tolonganak megbocsátást keresve. Akad itt még tennivaló. Agenda. A lelkészre mint az ünnep őrére (Hamvas) hárul a feladat, hogy az úrvacsora igen gazdag, a szokáson és a templom falain messze túlnyúló teológiai tartalmát érthetően tudja közvetíteni és átélhetővé tenni. A feladat összetettsége mondatja Ferencz József püspökünkkel, hogy „az unitárius pap tehetségét és hivatásának mértékét az úrasztala körüli szolgálatával mérhetjük le”. E gyönyörűséges szolgálathoz a legjobb írott segítséget még mindig Gellérd Imre Az úrvacsorái agenda című tanulmánya nyújtja.118 118 Gellérd Imre: Esszék, 38-50. 95 A a é s s t z óta ráz t l é k ú n ö r t z V i ö a s c J ‘ ‘ é é o z g r u e a A rítus a. jelképek nyelvén közvetíti a tartalmat. Nézzünk meg néhány ide kapcsolódó kérdést. Egy közös kehely vagy sok kicsi pohár? A dilemma erdélyi gyülekezeteinket még alig érintette meg de elszórt jelentkezése jelzi, hogy ami késik, nem múlik. A kényes témát rövidre fogva azt mondhatjuk, hogy az „egy kehely” jobban kifejezi az úrvacsora egyik központi gondolatát, az egyenlőséget és együvé tartozást. Óvjuk e gyönyörű hagyományt! A megvalósuló asztalközösség azonban nem a használt tárgyakon és „menün” múlik. A történetírás nem tud olyan esetről, hogy a közös kehely lett volna valamely járvány közvetítője, de ha valakinek mégis fenntartása van, mindig válasszuk az asztalközösségen való részvétel lehetővé tételét, mintsem az esetében a kizárás irányába mutató szokáshoz való merev ragaszkodást. Jelképileg ennél zavaróbb lehet, hogy külön kelyheket használunk a férfiak és nők számára. A gyakorlat a hagyományban gyökerezik. A hagyomány értelmezése pedig két fő csapásba rendezhető. Az egyik - szégyenkezve írom le — tisztasági alapú, és nem tartózkodik a nők menstruációs vérzéssel járó tisztátalanságának a felemlegetésétől. (Ez az érv a lelkésznők léte ellen is elhangzik olykor!) Egyébként számos gyülekezetben megfigyelhető, hogy a menstruáló nők a padban maradnak, és nem vesznek úrvacsorát! A másik értelmezés a biológiai nemből adódó különbségek pozitív értékeléséhez kapcsolódik: „eltérő hivatásunk van az életben”. Az első értelmezéstől a
