Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata
eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának. Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosán. Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Űr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.” (27-31) Végül visszatér az eredeti problémához, és a bírálatot a következőképpen zárja le: „Azért tehát, testvéreim, ha evésre egybegyűltök, várjátok meg egymást. És ha valaki éhes, otthon egyék, hogy ne ítéletre jöjjetek össze.” (32- 34a) A kutatás többségi konszenzusa, hogy Pál szövegében nemcsak a tényleges étkezésről a jelképes étkezés (áldozat-helyettesítő sákramentum") irányában való belső fejlődés tükröződését látjuk, hanem az újszövetségen belül a hagyományfejlődés további fejleményeit is nyomon követhetjük a szinoptikusok elbeszéléseiben. Ennek a legfontosabb fejleménye, hogy Márk az utolsó vacsorát páska-vacsoraként jeleníti meg, és így Pállal szemben nem kapcsolja ahhoz az ismétlés parancsát (a hangsúly a történeti eseményen van, nem az ismétlődő rítuson). Ugyanakor, míg Pálnál a Jer 31,31 alapján a pohár „amaz új szövetség az én vérem által”, addig Márk az analógiát a 2Móz/ Kiv 24,8-ban, a mózesi szövetségkötésben lokalizálja: „ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik” (Mk 14,24). Pálnál Jézus „hálát ad" a kenyérért, Márknál„megáldja”. Máté aztán szorosabban követve Márkot, Lukács pedig egyszerre Márkot és Pált, a négy elbeszélés-változat fontosabb elemei így foglalhatók táblázatba: 99 A „szereztetési igékben” már felismerhető a templomi áldozat-helyettesítő tendencia, amely az újszövetségi irodalom kibontakozásával egyre meghatározóbbá vált, már ami Jézus szándékának tolmácsolását illeti. G. Theissen ennek folyamatát a következő szakaszokban látja (Az első keresztények vallása. Az őskeresztény vallás elemzése és vallástörténeti leírása. Budapest 2001.175-203) Keresztelőnél már találunk implicit kritikát a kultusz ellen: mindenki tisztátalanná lett, a megtisztulásra csak a keresztség alkalmas, a templom nem. Jézusnál a kritika már explicit: gyógyítás, asztalközösség, ráadásul jövendöl a templom ellen. De ez még nem a kultusz teljes elutasítása, az első keresztények (tanítványok) továbbra is részt vettek a zsidó templomi kultuszban (vö. ApCsel 2,46; 21,26). A pogány-keresztények a régi kultuszokkal kötelezően szakítottak, körülmetéletlenül a zsidó kultuszban nem vehettek részt. „Ekkoriban kezdte Jézus halálának áldozatként való értelmezése az összes többi áldozatot helyettesíteni.” De talán reménykedtek abban, hogy a Templom egyszer megnyílik előttük, imádság háza lesz minden pogány számára (Mk 11,17); ApCsel 21,28; Róm 15,16. Pál pogányokat visz a Templomba „áldozatként” Isten színe elé. A templom lerombolásával egyértelművé vált, hogy Jézus egyszeri áldozata véglegesen érvénytelenítette a templomi áldozat gyakorlatát (vö. Zsidókhoz írt levél: nincs pap a földön, van főpap a mennyben; áldozatok helyett a főpap önmagát áldozta fel; istenképek helyett ő az átkon). A folyamatot jól összegzi az Ebionita evangélium (J. u. 70 körül): „Azért jöttem, hogy eltöröljem az áldozatot, és ha nem hagytok fel azzal, hogy áldozzatok, haragomat nem kerülhetitek el.” 86 c s z z i a r b e o l. c s
