Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata
vél első felében ezek között kiemelt helyet kap a viszálykodás (a levél indítása) és a közös étkezések problémája. Miután többször is visszatér a keresztény és a pogány kultikus étkezés különbségeinek ecsetelésére, valamint a közös étkezésből adódó feszültségek megoldására (8,1-13; 10,11-3398 ), kéri, hogy„Legyetek a követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak” (11,1). Aztán a közös étkezés gyakorlatának egy még súlyosabb jelenségét említi fel igen éles kritikai hangon: 98 Témánk szempontjából a legfontosabb rész, ahol már megjelenik a jegyekhez kapcsolt szimbolikus tartalom: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk. (IKor 10,16-17) „Amikor a következőkre rátérek, nem dicsérhetlek titeket, mivel nem javatokra, hanem károtokra jöttök össze. Mert először is azt hallom, hogy amikor összejöttök a gyülekezetben, szakadások vannak közöttetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek. Amikor tehát összejöttök egy helyre, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit mondjak erre? Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek.” (lKor 11,17-22) Vegyük észre, hogy Pál itt még teljes étkezésről beszél, amelyben azonban a résztvevők nem osztoznak egyenlően, és így azoknak, akiknek van, jóllaknak, akiknek pedig nincs, megszégyenülnek. Pál érvelésének súlyt adva mondja el azt, amit a„hagyomány” legkorábbi kanonikus előfordulásaként értékelhetünk: „Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre«. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: »E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre«. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön.” (23-26) Itt külön érdemes megfigyelni, hogy nincs páska-vacsorára utalás, kétszer fordul elő az ismétlés parancsa, említés történik az„új szövetség”-ről és a záró mondat a rítus ismétlését az Úr halálának hirdetéséhez kapcsolja, „amíg eljön”. Ezt követően Pál néhol mágikus hangú értelmezése következik: „Azért, aki méltatlanul eszi az Ür kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy 85 A a i g s s y t z a ö t a k r a z o t l r ékül n ö r a t z v t i ö a a s c J * * é é o z g r u e a s
