Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata
közös étkezés meglétének puszta tényét illetően, de ez az alapállás nem ad magyarázatot arra a tényre, hogy az őskeresztény eukharisztia és az evangéliumokban elbeszélt utolsó vacsora mozzanatai között szoros kapcsolat áll fenn, miközben Jézus asztalközösségi gyakorlata és az utolsó vacsora számos ponton feszültségben áll egymással. A kutatás évtizedes „kontinuitáskérdése" tehát még mindig nyitva van, és minden bizonnyal úgy is marad. A dilemma bizonyára megoldhatatlan, legalább két okból. Az egyik az, hogy a kérdés teológiailag/egyházilag túl érzékeny ahhoz, hogysem a kutatók többségétől elvárható legyen ideológiai elkötelezettségük háttérbe szorítása a történelmi tényszerűség javára. Szerencsére azért számos ilyen kutató van. A másik ok pedig az, hogy amilyen bizonyosak lehetünk abban, hogy a történelmi emlékezet Jézus asztalközösségi gyakorlatának alapvonásait hitelesen őrizte meg, épp annyira bizonytalanná válunk az utolsó vacsora történetiségét illetően, amely kizárólag rituális szövegként maradt ránk, erősen áthatva későbbi teológiai tartalomtól. A történetiség kérdésében alapvetően három alapállás látszik megszilárdulni. Akik a históriai kutatás módszerei nyújtotta határt nem kívánják átlépni, azok általában azt a következtetést fogalmazzák meg, hogy lehetett Jézusnak egy olyan közös étkezése tanítványaival, amely aztán utolsónak minősült, de hogy azon mi történt, azt ma már nincs módunk megállapítani.93 Néhányan továbbra is történeti hitelességet tulajdonítanak az utolsó vacsora néhány közös elemének, de ez a konszenzus általában az itt Jézusnak tulajdonított két mondáson kívül („ez az én testem, ez az én vérem”) másra nem terjed ki. Ennél a tábornál gyakori (ironikus) jelenség, hogy a történeti bizonyosságot dogmatikai érveléssel igyekeznek megalapozni. A harmadik csoportot - szoros kapcsolatban az elsővel — azok képviselik, akik ha nem is az utolsó vacsora esetleges történetiségét, de a jelenlegi elbeszélésekben az utolsó vacsorához kapcsolt tartalom történetiségét teljes mértékben megkérdőjelezik és az ősegyház számlájára írják. E szerint Jézus asztalközösségi gyakorlata tovább élt az ősegyház naponkénti szeretetvendégségeiben, de az idővel jelentkező rituális tendenciák, amelyek a közös étkezésnek sakramentális jelleget adtak, a rítus/sákramentum alapjául szolgáló mozzanatokat historizálták a Jézus-hagyományon belül. Ezt a szemléletet képviseli többek között B. Kollmann, aki a 20. század egyik legavatottabb úrvacsora-monográfiáját írta, továbbá H. Koester, J. D. Crossan, G. Lüde mann vagy J. Becker.94 93 így például G. Theissen - A. Merz: The Historical Jesus. A comprehensive Guide. Minneapolis 1998 (1996). 436. 94 B. Kollmann: Ursprung und Gestalten der frühchristlichen Mahlfeier. Göttingen 1990; H. Koester: Jesus’ Presence in the Early Church. Christianesimo nella Storia 15 (1994), 541-57; UŐ: The Historical Jesus and the Cult of the Kyrios Christos. Harvard Divinity Bulletin 24 (1995), 13-18; J. D. Crossan: The Birth of Christianity. San Francisco 1998,421-444; G. Lüdemann: 83 A a é s s t z ö t a r a z t l é k ú n ö r t z V i ö a s c J s s é é o z g r u e a
