Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata
egészség, betegség, éhség, nincstelenség, bűn, emberi kapcsolatok stb., akkor sejthetővé válik, miért áll Jézus működésének középpontjában a gyógyítás és az asztalközösség gyakorlása. A betegség és az éhség jelenti a két legnagyobb emberi szükségletet. Ezen a ponton a leginkább „törött” az ókori ember (és talán a mai is), itt kell elkezdeni a legtöbb embernél a teljesség helyreállítását, Isten szeretetének felmutatását. Ezt kínálja Jézus azzal, hogy Isten cselekvő uralmának jelenvalóságára és közvetlen átélhetőségére hangolja hallgatóinak tudatát, és a közös mennyei Atya gyermekeinek egymás iránti befogadó magatartását saját cselekedeteivel példázza. A kutatás egybehangzó véleménye szerint Jézus asztalközösségei legalább két tekintetben páratlanok voltak korában. Egyetlen olyan ismétlődő ókori asztalközösségi gyakorlatról sem tudunk, amelybe célzatosan olyanok nyertek befogadást, akik az adott társadalomban bűnösnek minősültek. Es olyan asztalközösségről sem tudunk, amely Isten országa jelen idejű eszkatologikus megvalósulásaként értelmezte volna önmagát. Ezzel együtt Jézus asztalközösségeinek eszkatologikus előretekintésük is volt, de a hangsúly mindig a jelenre esett.82 82 Feltűnő Jézus tanításában az eszkatológiai végidő milyensége részletezésének a hiánya. Az öszszehasonlító vallástörténeti és antropológiai leírásokból tudjuk, hogy általában annál színesebb részletezést kap a végidő ígéreteinek az ecsetelése, minél inkább veszélyeztetettnek és reménytelennek látszik a jelen. Amikor azonban Isten szabadítása ajelenben átélhető valóságként jelenik meg ahogy Jézusnál, a jövő képe háttérben marad és a figyelem az itt és mostra összpontosul. 83 Vö. Czire Szabolcs: Az irodalmi függőség kérdése Tamás evangéliuma és a szinoptikusok között a közös példázatok tükrében. Keresztény Magvető 2004/2,105-139,122-124. Ha most megpróbáljuk együtt látni a korábban mondottakat az étkezés ószövetségi vonatkozásairól (Isten-közösség), a kulturális antropológia felismeréseiről (szimbolikus jelentések, funkciók) és Jézus asztalközösségeinek sajátos vonásait, akkor érthetővé válik, hogy Jézus asztalközösségi gyakorlata - saját értelmezésében és a résztvevőkében - hogyan volt az elveszettek megtalálása, a hiányban szenvedők megelégítése, a kitaszítottak befogadása, a bűnösök bocsánata, az aggodalmaskodás rabjainak szabadulása. Vigyáznunk kell, hogy az említettekben ne pusztán szociális kategóriákat lássunk, amiből aztán azt a következtetést vonjuk le, hogy Jézus üzenete kizárólag ezek felé irányult (a külső szemlélő vádja), és ezzel együtt Jézus asztalközösségét a jótékonykodás irányában félreértsük. A tendencia már Lukács evangéliumában megjelenik. Jézus nyílt asztalközösségének eszkatologikus, bankett-szerű vízióját mondja el abban a példázatban, amelyet Máté (22,1—14) a királyi menyegző, Lukács (14,15—24) a nagy vacsora, Tamás evangéliuma (64,1-12) a vacsora néven őrzött meg. A példázat mindhárom evangéliumban jelentős átszerkesztésen ment keresztül.83 Ennek ellenére eredeti víziója egy tárva nyitott kapukkal váró Isten országáról továbbra is jól felismerhető 80 c s z z i a r b e o l c 5
