Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata
hetséges eszközével igyekszik a jelen állapotának teljes kontrasztjaként megrajzolni. E szerint az üdvözöltek új világában, ahol többé sem ellenség, sem vadállat nem fenyeget, sőt az állatok is békével élnek egymással (Ezs 62,8—9; 65,17-25; 11,6—9; 1 Énók 10,18-22), és még a Leviathán és a Behemót is élelemként szolgál (lÉnók 60,6-10; 4Ezsd 6,49-52), állandó bő termés és gazdagság lesz (LéviTest 18,11; lÉnók 25—26; 62,14), amely mannaként hull alá (SzibPro 84—86). A korlátlan hozzáférésű élelmiszer pazar minőségét gyakran„a zsíros, velős falat” és„letisztult újbor” fejezi ki (Ezs 25,6), amelyet igazi örömlakoma keretében fogyasztanak (Ezs 11,6-9; LéviTest 18,14; Sib 3,717-718 stb.). A bölcsességi hagyomány nem a jelen világot felváltó végidőben látja Istennek mint a világ teremtőjének (Király) gondoskodó tevékenységét, hanem a mindennapokban, a mindenkori jelenekből összeálló történelemben. Az Ószövetségben ezt a szemléletet leginkább a Zsoltárok könyvében találjuk meg. A „teremtett világ dicséri Istent” (Zsolt 145), a teremtőt (Király, Zsolt 146; 147), aki szeretetéből és irgalmából adódóan (145, 8—9) minden ember számára gondoskodik élelemről, kiemelten a szegényekről (132,15), aki „idejében ad nekik eledelt", és „kinyitja kezét, és kielégít minden élőlényt kegyelmesen” (145,15). Isten azért méltó az ember szüntelen hálájára, mert „örökké tart szeretete”, és ennek legfőbb megnyilvánulása, hogy „ő ad eledelt minden élőlénynek” (Zsolt 136, vö. 25. vers). A föld termékenysége által biztosított élelem pedig az ember életét örömmel tölti el (104,14-15). Mielőtt tovább lépnénk, tisztáznunk kell egy lehetséges félreértést. Jézus tanításában a teremtés-központúság nem jelenti azt, hogy ő Isten országában az eredeti teremtés helyreállítását remélte volna, ami automatikusan a jelen világ megszűnését hozná magával. H. Stegemann jó példát szolgáltat erre a gondolatmenetre. Eszerint Jézus visszanyúl az eredeti édeni állapothoz, Ádám bűne és Izráel kiválasztása előttre, és ezt az idillikus teljességállapotot mintázza meg Isten országában.79 Csakhogy a Jézus-hagyomány ezt az elképzelést nem igazolja. Ezzel szemben világossá teszi, hogy Jézus Isten országában a teremtést a jelenben átélhető empirikus valóságként jeleníti meg. Amennyiben Isten országába lépve megszűnik minden hiány és nélkülözés, annyiban a hasonlóság fennáll az eredeti édeni állapottal, de mégis fontos hangsúlyozni, hogy Jézus nem egy másik világot mintázott meg Isten országában, hanem ezt a mindennapi világot, amelyben az Isten teremtő tevékenységét az ember közvetlenül átélve jut uralmának erőterébe. 79 H. Stegemann: Der lehrende Jesus, 3-20. 78 C s z z i a r b e o l c s
