Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata
József Liturgiáján keresztül Gellérd Imre Az úrvacsorái agenda című kiváló esszéje. Jelentőségét fokozza, hogy az egyetlen olyan szertartásunk, amely nem híveink életszakaszainak átmeneteihez kapcsolódik, hanem az egész életen át tartó ismétlődésével évente általában négy alkalommal lehetőséget kínál a sajátos tartalmából fakadó gazdag vallási élménykor átélésére. Ennek legjobb bizonysága nagy népszerűsége, „tömegmozgató ereje” híveink körében. Lelkészi szempontból a legspirituálisabb pillanatok egész sorát kínálja. Nehéz élethelyzetekben erőt meríteni ? — Elég csak emlékezni a nagyhetek imádságos estéinek páratlan melegségére. A lelkészi életnek szentségben kevés ahhoz fogható pillanata van, mint amikor az illatos kenyérrel és késsel a kezünkben - feketébe öltözve és „bemosakodva" - elmondjuk a magunk csendes „adj az adni akaróknak” fohászát, és az ég és föld, a szellem és az anyag találkozásának keresztjele után elvégezzük „a szükséges megtöretést". És a lelkészi szolgálat valódi intim élményeinek egyike történik az úrasztala körül... Nem lehet azonban elhallgatni azt a dilemmát, amellyel az unitárius lelkész szembesül az úrasztala mellett, amikor ágendája textusaként a szereztetési igéket olvassa fel.1 Mit kezdjen az eltérő változatokban szereplő olyan kifejezésekkel, hogy „ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik”, „ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”, vagy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre"? Hát Jézus mégis tanított valamiféle helyettes elégtételt, önmagát mások bűnéért ártatlanul feláldozott báránynak tekintette, és mégiscsak szándékában állt az egyház alapítása, amelyben magának sajátos kultikus szerepet alakított ki? 1 Ismeretes, hogy Ralph Waldo Emerson hasonló dilemma miatt vált meg unitárius lelkészi hivatásától, hogy aztán azt írói tevékenységében gyakorolja tovább. Meggyőződése szerint Jézus Isten közvetlen személyes megtapasztalásának vallását tanította, amelyet minden intézményesült vallási közösség és szertartási forma akadályoz. Ezért önmagában ellentmondásos Jézusnak tulajdonítani az úrvacsora szereztetését, és nem kevésbé az, hogy az unitáriusok az úrvacsora szertartását Jézus emlékére gyakorolják. (Vö. Emerson: „The Divinity School Aaddress" 13 July 1838. www.historytools.org ) Azt javasolom, hogy egyszerre próbáljuk meg szem előtt tartani az úrvacsora szertartásának kiemelt jelentőségét egyházi életünkben és az imént említett teológiai dilemmát, miközben az unitáriusokra minden időben jellemző alkumentes igazságkeresés szándékával forduljunk jobb megértésért Jézus élete és működése felé. A tanulmány nagyobb részében a történeti Jézus-kutatás vonatkozó eredményeit tekintjük át, amelyek alapján látni fogjuk, hogy az unitáriusok alapvetően helyesen (Jézus működésével és tanításával harmonizálóan) értelmezik és gyakorolják az úrvacsora szertartását. Világossá válik azonban az is, hogy a kérdéskör számos további lehetőséget állít elénk, amelyek egyházi életünk egészére nézve serkentőleg hathatnak. 54 c s z z i a r b e o I c $
