Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Kozma Zsolt: Az Ószövetség történelemszemlélete. Jelzések egyháztörténet-írásunk felé
szítés is, amely itt az eseményt páratlanságában, nagyszerűségében mutatja meg s ennek érdekében bevonja leírásába a fáraó személyét is. A kérügmatikus anyag úgy alakult ki, hogy egyfelől az esemény áttörte az idő és a tér határait. A kezdetben helyi és törzsi jellegű mondák továbbadás által egész Izraelben elterjedtek, ugyanakkor JHVH-dicsőítő, himnikus elemekkel rakódtak meg amit aztán századokon át a nemzedékek tovább adtak. Másfelől pedig ezen a természetes (de Isten felől nézve nem esetlegesvéletlen) változáson kívül, beszélhetünk egy betervezett kérügma-képzésről, amely abban állt, hogy az író (szerkesztő) tudatosan beépített az eredeti történetbe olyan kérügmatikus anyagot, amely nem tartozott az elbeszélendő eseményhez, de amelynek ott volt a helye. A kérügma-képződéssel (és képzéssel) együtt egy ellenkező előjelű folyamat is lejátszódott. A lefolyt események eredeti magja kopott, ugyanakkor sűrítettebbé vált, illetve az író-Izráel készakarva leépítette azt, ami „számára” nem volt lényeges; valóság-momentumokat hagyott ki, mert „szerinte” ezeknek nem volt értéke a kérügmára nézve. A történészek kíváncsiak arra, hogy mi történt Mózessel abban az időben, amikor Jetrónál tartózkodott, de az író (itt ajahvista) nem szól erről, mert nem volt kérügmatikus érdekessége. Ezt a „hosszú időt” (2Móz/Kiv 2,23) a késői zsidó, majd a fantáziadús keresztyén magyarázók kitölthetik ugyan, hogy ti. Mózesben itt érlelődött meg a szabadítás gondolata, vagy hogy itt, a puszta magányában találta volna meg az Urat, a regényíró ecsetelheti Mózes és Cippóra házasságának első éveit, de a szentírót ez nem érdekelte, s a históriai hézagot kitöltötte a„közben hosszú idő telt el" kifejezéssel. A kérügmatikus történelem faktumok kihullajfásával, „idegen” elemek beszerkesztésével, idői és térbeli összevonásaival (a Vörös-tengert és a Jordánt egy lélegzetvételben említi a Zsolt 114,3) nem felel meg a történetírás általános ismérveinek, mert ennek alapvető normája, hogy egy esemény térnek és időnek csak egyetlen meghatározott pontjára vonatkozhat. Az izráeli krónikás ezt nem ismerte, de célja sem ez volt. O az Úr tetteiről akart bizonyságot tenni, s mert csak ezt akarta, megnehezítette azoknak a dolgát, akiknek legfőbb szándékuk meghatározni, hogy egy perikópában radírozandó mítoszról, vagy pedig elfogadható történeti eseményről van szó. Ami ezt a magyarázó szándékot illeti: ne siessünk elítélni ezért Izraelt, még emberileg sem! Hát írtak-e történelmet másképpen, mint magyarázva? A legtárgyilagosabb történetírás, a legszárazabb levéltári okmány is magán hordozza az író, a kor, a beállítottság megannyi szubjektív tényező bélyegét, hiszen elfogulatlanul semmit sem meséltek el és írtak le. Figyelembe kell vennünk, hogy a szentírók azzal az igénnyel léptek fel, hogy őket bizonyságtevőknek tartsák, akik nem mást, mint az Úrnak népéhez való viszonyát jelenítik meg. Erről a kánonban olvasható történelemről írja Kozma 41 A t J í z ö e r r l á Ó t z s s é é u z n $ n ö e e k V l k e e f t m e e s s g I é z y é g e h m á l z é t l ö e r í t e é n
