Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Balázs Mihály: A kolozsvári unitárius kollégium 262. számú kódexe
lás, pusztítás, iszonyú éhség es szörnyű veszedelem ne következzék édes hazánkra.” Hagyjuk most figyelmen kívül, hogy a hadak tekintetében legalábbis kissé mesterkélten teremt apokaliptikus hangulatot, hiszen szavaiból az vehető ki, hogy Erdélyben béke van, s legfeljebb afféle magyarországi vad hajdúféléknek az erdélyiek által mindig megrettenve szemlélt időnkénti grasszálása adhatna okot aggodalomra. Sokkal fontosabb a leírtak további mozzanataira figyelni, Erdélyben a koncepció szerint éppen azért van még béke, mert még ha megfogyva is, de megvannak az igazak, azaz az unitáriusok. Az a koncepciójelenik meg tehát előttünk, amely ott munkál már Dávid Ferenc és társai korai unitárius műveiben, az Erzsébet angol királynőt Erdély különleges küldetésére emlékeztető könyvajánlás szövegében, Palaeologus Catechesis Christiana (Keresztény tanítás) c. művében, s Enyedi Györgynek a kicsiny seregről szóló prédikációjában.17 S ennek az állandó eleme, hogy az isteni gondviselésnek különleges tervei vannak az erdélyi unitáriusokkal, ők voltak azok, akik megteremthették volna a reformáció elveszett egységét, majd ők lettek azok, akik a világ egésze számára őrzik az igazságot, s ők tartják ébren az isteni kegyelmet is. De azt is láthatjuk, hogy a szerző szerint veszélyben van ez a küldetés, „mivel... mostan mü közüliünk is ki szedegettetenek az jámbor, istenfélő, irgalmasságban gyönyörködő emberek, az mint magunk lehetünk magunknak bizonysági.” Nehéz nem arra gondolnunk, hogy a prédikáció írója itt a dési komplanációról beszél, amikor bizony nem kis számban szedegettek ki az unitáriusok közül embereket s - ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni - nem csupán szombatosokat, hanem az azoktól bizony nem is olyan könnyen elkülöníthető nonadorantistákat is. De nem mehetünk el szó nélkül a részlet hangneme mellet sem: a legkevesebb amit mondhatunk, hogy e sorok leírója sajnálkozik „jámbor, istenfélő" hitsorsosai elvesztésén, s ki tudja, nem az unitárius közösség nevében megfogalmazott önkritikáról van-e szó, amikor azt mondja, „hogy magunk lehetünk magunknak bizonysági.” 17 Enyedi 94. a Lk 12,13-at magyarázó prédikációjáról van szó. (vö: Bibliotheca Dissidentium 125.) Részleteket közölt belőle Kanyaró Ferencz, Enyedi György egyházi beszédei. Keresztény Magvető XXIII (1898), 27-28. Az említett híres ajánlásról lásd Balázs Mihály: A De falsa et vera... unius Dei cognitione egy példányáról Adalék az erdélyi antitrinitáriusok angol kapcsolatainak történetéhez. Keresztény Magvető 109 (2003). 21-34. Hogy szerzőnket milyen mélyen foglalkoztatta ez a kérdés, az abból is kiderül, hogy később egy — úgy látszik - üresen hagyott lapon folytatta ezt az elmélkedést. Barna tintája azonban mára annyira elhalványult, hogy a két oldalnyi szöveget csak töredékesen tudtam kibetűzni. Azzal kezdi minden esetre, hogy megismétli, „az mint oda fel mondám, hogy valamely városban, vagy faluban, országban, tartományban igaz ember nincsen, nagy romlástól féljen és Istennek nagy csapásától. Mondhatjuk mi is nyilván es meg üsmer-214
