Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Balázs Mihály: A kolozsvári unitárius kollégium 262. számú kódexe
A szövegközlésünkben a prédikációt követő ima a kódexben is a szentbeszéd után áll, ám mivel a tinta színe s talán a betűk duktusa is eltérő, könynyen lehetséges, hogy nem tartoznak szervesen össze. Tagadhatatlan viszont, hogy ez a szép imaszöveg a legszervesebben illik a kódex egészének mondandójához. Szövegében ugyanis nem az látszik a leghangsúlyosabbnak, hogy a bűnök miatt jogosan büntető Isten méltán lövöldözi személyválogatás nélkül nyilaival a kisdedeket, az ifjakat, a szép szüzeket, tovább a meglett férfiakat és asszonyállatokat, hanem annak ótestamentumi példákkal való bizonygatása, hogy mindig voltak olyanok, akik közfalul állottak a büntető Isten és az emberek közé. Ezek magukra vállalván a bűnöket, képesek voltak bűnhődni is érettük, ám a bűnbánatot követő megtérésükkel a nagyobb közösség szószólójává és megmentőjévé is válhattak. A kötet második felének prédikációiban éppen ez az utóbbi az állandóan visszatérő vezérszólam, folytonosan az hangsúlyozódik, hogy egy kicsiny, számban megfogyatkozott közösségnek minden körülmények között ki kell tartania, mert küldetése van, s helytállása és rendíthetetlen kitartása a záloga a nagyobb közösség az ország megmaradásának is. A 421. oldalon kezdődő, cím nélküli értekezés vagy inkább elmélkedés, majd az ezt követő, a Jn 16,26-ot magyarázó prédikáció fogalmazza ezt meg legvilágosabban. Az elmélkedés annak leszögezésével indul, hogy az „irgalmassággal könyörülő Isten az vétekben és bűnben heverő emberek ellen nem indul hirtelen bosszúállásra”, holott az emberek ezt megérdemelnék, hiszen „istentelenségben, gonoszságban és fajtalanságban, fertelmes életben és utálatos sok külömb külömb féle vétekben lélegzenek, és mint az vizet nyilván tudván tudva isszák az bűnt, és hevernek benne, mint egy fene állat az mocsárban a hatalmas Istennek törvénye és poroncsolatja ellen.” Mint látjuk, szerzőnk nem kis nyelvi erővel képes leírni ezt a helyzetet, amelyben tehát egyfelől jelen van a „felséges mindenható és irgalmassággal bővelkedő, egyedül minden rendeken és hatalmakon regnáló" Istennek ez az „eleitől sőt ugyan öröktől fogvan való elrendelt szokása, természete s ugyan eltökéllett es beleoltatott tulajdonsága”, másfelől pedig az emberek többségének bűnös volta, „kik ez nagy és bölcs alkotmányú világon tengnek, élnek es vadnak, az kik hamisságot, gonoszságot cselekesznek, bűnben, vétekben, bujaságban, fertelmes életben gyakorolják magokot, szántszándékkal és vakmerő képpen mernek es akarnak menni az veszedelemre, az kárhozatnak gyötrelmire, megvetvén az Istennek igéjének hirdetőit, szavát, beszédit es jóra intésit, sőt nem csak megvetik, nemcsak meg utálják, nem csak ellene járnak, ha nem csúfolják, rágalmazzák, undokitják, es talpok alá tapodvan káromolják, sőt még az Istennek igéjének, beszédinek és macula nélkül való törvényinek hirdetőit, kik az Istennek poroncsolatját tisztán igazán és minden homály nélkül prédikáják es hirdetik, gyakorlatossággal exequálják, es megölik". 212
