Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szász Ferenc: A feddhetetlenségtől a tökéletességig
148 S F z e á r s e z n A megérkezés kérdésére nem szívesen válaszolnak a bölcselők és a művészek: amíg a hívő ember, a teológus közvetlen otthonossággal szól, beszél Istenről, ők a közvetettebb, áttételesebb bizonyságtevést kedvelik. Chamfort szerint például az ember értéke olyan, mint a gyémánté: nagysága, tisztasága, csiszoltsága, ragyogása adja meg értékét, de a legtökéletesebb briliáns felbecsülhetetlen és megfizethetetlen, nincsen ára s ezért vásárlója sem lehet, cseretárgyként tehát értéktelen. Sok mindenben hasonlít ez a vélekedés Jézus igazgyöngyről szóló példázatára. Chevalier de Bouffiers sem mondja ki, de érzékelteti, hogy a tökéletesedés útján az időleges és örökkévaló között ott van valahol földi halálunk perce is, mint küszöb avagy kapu. Akár hiszünk, akár nem, az örök életben emberi voltunk arra kötelez, hogy hagyjunk valamit magunk után, s méltán mondja Saint-Exupéry, aki utolsó repülőútján nyomtalanul eltűnt, hogy a beteljesültség tekintetében lényegében nem valakinek a tudására vagyunk kíváncsiak, hanem az életművére, bár az életművek is mulandóak. Ha a tökéletesség a véggel esik egybe, a befejezés utáni élet legfönnebb ismétlés, de sokkal inkább romlás, rontás és visszafejlődés. Ezért aki a tökéletesedést célozza meg olyan fába vágja a fejszéjét, amely - népmeséink jelképeinek nyelvén szólva - égig érő fa. A tökéletességre való törekvésnek mindenképpen megvannak a maga veszélyei. A túlzott igényesség önmagunkkal, embertársainkkal, a világgal szemben olyan maximalizmus, amely gyakran megszállott aggodalmaskodáshoz vezethet, rigorisztikus formalizmushoz, amely a tökéletlen, mégis valós teljesítményt is leértékeli, semmibe veszi, s így akadálya lehet a fejlődésnek, olyan rögeszmévé lehet, amelyben nem az eszme prioritása érvényesül, hanem a földhözkötöttségé. így válhatunk szabad emberekből szellemi, lelki jobbágyokká, zsellérekké, így válhat tökéletessségre való törekvésünk átokká - áldás helyett. Paul Valéry, akinek - úgy látszik — „mániája” lehetett a tökély, meg is vallja, hogy a tökéletes rossz nem tesz mást, csak késlelteti a természetes fejlődést. Mindenféle hagyományról is meg kell jegyeznünk továbbá, hogy nem minden eleme értékes, ezért kell lemondanunk a maradiról, elavultról, s csak azt szabad továbbéltetnünk - kiszűrve a talmit -, ami valóban a tökéletesedést szolgálja. Ha nem is hallgatunk minden nap Bartók-zenét, a bartóki példa naponta eszünkbe kellene hogy jusson! Még egy észrevétel a tökéletessel kapcsolatosan. Jules Renard állapítja meg hogy mivel idővel minden banalizálódik, le kellene mondanunk az állandó összehasonlításról, rőföshöz illő méricskélésről. A tökéletességből nem volna szabad köznapi témát fabrikálnunk.
