Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szász Ferenc: A feddhetetlenségtől a tökéletességig
A többség mégis úgy vélekedik, hogy a tökéletességre-jutás folyamata szerves növekedés. A föld tökéletessége a növény, a növényé az állat, az állaté az ember - állítja egy perzsa népi mondás. És valójában ki az ember tökéletessége? — kérdem én. Valószínű, hogy a tökéletességre való jutás igénye velünk születik, s ezt a szükségszerűséget tudatos korunkban hivatásként és kötelességként éljük meg. Antoine de Saint-Exupéry ír erről költőien, amikor azt állítja, hogy egy fa sem nem a magja, sem a törzse, sem a koronája, sem az a holt faanyag, amit kidöntésével nyerünk: a fa az az erő, amely lassan-lassan az ég felé növekedik. Ilyen szempontból számítanak ugyan a külső körülmények, de nem döntőek. A belső a fontos: az élet szüntelen személyes újjászületés. Ezért nehéz és szép egyidőben, hiszen könnyű volna — írja ironikusan — egy kész személyiséget kölcsönözni, mint egy jelmezt, mindennapi álarcosbálunkhoz, de hová vezetne ez? Én elképzelem csupán: egy mesebeli bálon mindenki Piroskának vagy farkasnak álcázná magát, egy mondén eseményen pedig film- és egyéb „csillagok” utánzatai néznének döbbenten hasonmásukra. Ugyancsak Saint-Exupéry jött segítségemre egy újabb hasonlattal a kulturális tökéletesedés érzékeltetésére. A tökéletesedés ezen a téren is lépésenként történik. Megtanuljuk a szavakat, megtanuljuk a nyelvtan szabályait, hogy értelmes mondatokat formálhassunk, hogy megértsük embertársainkat és megértessük magunkat. Azt hisszük, ez volt a cél, amelyért annyit fáradtunk és küszködtünk. Aztán egy vers, amelyet nem is „értünk” igazán, belénk hasít, mint egy villámcsapás, és „megvilágosodunk”: minden előző ezért a percért volt, ebben nyert értelmet és betetőzést. Ezért volt érdemes tanulni, szenvedni, tűrni, várni. így tanulunk meg az idővel bánni (még ha az nem is kegyelmi mindenkor), s nem ítélkezni időnap előtt: nem téphetünk ki talajából egy gyönge palántát csak azért, mert az kicsi és erőtelen. 147 A a f ‘ e ö d k d é h I e e t t e e t s l s « g 5 i ' g g t Ö I Majdnem mindegyik, általam fellapozott gondolkodó megegyezik abban, hogy a tökéletesedés erőfeszítéssel, fájdalommal és szenvedéssel jár együtt. Mégis, szüntelenül növekednünk kell, még ha meg is torpanunk néha-néha. A kérdés mindig ez: feladjuk-e, megalkuszunk-e vagy tovább harcolunk? Ha csak túlélni, vegetálni szeretnénk és akarunk, akkor a megalkuvó alkalmazkodást kell választanunk, s ha igazán élni, akkor a harcot, hiszen az ember annyit ér, amennyivé válhat, válik, és a jelenben még önmagáról sem tudja senki, micsoda — kicsoda az ember. Van-e finalitása a tökéletesedésnek, van-e olyan tető, csúcs, ahová felérve azt mondhatjuk, hogy célhoz értünk?
