Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szász Ferenc: A feddhetetlenségtől a tökéletességig
Tökéletes munka, alkotás csak az, amely sohasem készül el: nincs lezárt életmű, csak töredékességében többé-kevésbé értékes. A bölcselők általában meg is egyeznek abban, hogy a tökéletes és emberi egymásnak ellentmondó fogalmak. Georg Bemard Shaw írja, hogy az ember mind biológiailag, mind szellemileg „részecskékből" áll össze. Ezek előbb csak úgy „maguktól" rendeződnek egésszé, később mi magunk törekszünk erre az egész-ségre. Ha ez néha sikerül, boldogok vagyunk, ha kudarcot vallunk, kétségbeesünk. Szerencsére semmi sem vész el, végül minden integrálódik valamilyen magasabb szinten és egységbe (talán mi magunk is, valamikor - teszem én hozzá). Ha nem, akkor dezintegrálódunk. A tökéletességbe való integrációban főleg a tudósok és művészek érdekeltek, általában az alkotó emberek, ezért osztályrészük a szenvedély és a szenvedés. Mi a tökéletesség az alkotásban? - teszi fel idézett szerzőnk a kérdést. Válasza: a lehető legkisebb anyag- és erőveszteséggel, szinte eszköztelenül a legkevésbé mesterkélt művet magalkotni, létrehozni. A tökéletest keresőnek nem szabad az elkerülhetetlennel, a szükségszerűvel törődnie, de nagyon kell figyelnie az elkerülhetőre, mert itt nyílik számára út a szabadságra. A művészt valószínűleg azért „dühíti fel” a középszerűség, a pontatlanság illetve a szépség repedezettsége, a tökéletes hiánya, mert önmagát érzi érintve, s minden bizonnyal ezért veti meg utálja a dilettánsokat. Shaw egyébként azt vallja, hogy senkit sem lehet tökéletessé nevelni (hol is van már a„sokoldalúan fejlett” szocialista ember?), mert a nevelés csak a halállal ér véget, az ember mindig befejezetlen lény, s maga a neveléstudomány sem tökéletes. Mégsem vonja kétségbe a lángész létezését. Ez részben születési adottság, de az igazi lángész az, aki az istenség felé törekszik (ha nem ezt teszi, akkor meghasonlik és a visszafejlődés iskolapéldájává válik). A lángész (mintha Jézusról beszélne!) harminc éves korában még gyermekies, szüksége van a nevelésre, mégis az önnevelés által lesz az, aki. Zsenialitásának valamilyen módon - de mindenképpen! - meg kell fizetnie az árát. A lángész soha, semmilyen körülmények között nem fog mások tapasztalataira hivatkozni, s amikor már saját gyengeségét, törékenységét kell mentegetnie, magában hordozza végzetét. A vélemények általában megoszlanak a tekintetben, hogy az ember tökéletesnek születik-e vagy azzá lesz, fejlődik? Jules Renard mintha a hegyi beszédet parafrazálná: „Boldogok, akik tökéletesnek születtek. Mások hiába törekszenek erre, sohasem lesznek azok!” 146