Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szász Ferenc: A feddhetetlenségtől a tökéletességig
ványaitól: „Én pedig ezt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket.” (5,44) És mindezért a többletért Jézus nem ígér semmiféle túlvilági jutalmat, csak egy új viszonyt, kapcsolatot az Atyával, s ebben egy új emberi „minőséget", az istenfiúságot: „hogy legyetek a ti mennyei Atyátok fiai” (Mt 5,45). Ez a mennyei Atya pedig már nem az Ószövetség személyválogató és bosszúálló Istene, hiszen a legtapasztalhatóbb szinten mutatja meg egyetemességét és erkölcsi személy mivoltát: „felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak” (5,45). íme az a többlet, amely a tökéletességhez szükségeltetik: az ellenség szeretete, vagyis az egyetemes emberszeretet! Máskülönben semmivel sem volnánk különbek a „vámszedőknél”, vagyis a hétköznapi, merkantilista szemléletű embereknél; megrekednénk valahol azon a szinten, amelyet a költő, József Attila így fogalmazott meg: „ki ingyen adott, azt szerettem érte”. A következő bibliai versben pedig a kötelező udvariassági formulán, a köszönésen, köszöntésen túlmenően Jézus azt is megvilágítja, hogy ennek a szeretetnek cselekvőnek kell lennie ahhoz, hogy a vámszedő-szinten túlléphessünk. Az Ószövetség humanizmusa közismert, és magam is nagyra becsülöm, igazságosságát azonban hiányolom társadalmunkból. Hogy az evangéliumi tökéletesség mennyivel „több” a feddhetetlenségnél, azzal illusztrálnám, hogy a 44. vers bibliai kontextusa, a 2Móz/Kiv 23,4—5. versei így hangzanak az ellenség „szeretetéről”: „Ha előtalálod ellenséged eltévedt ökrét vagy szamarát: hajtsd vissza neki. Ha látod, hogy annak a szamara, a ki téged gyűlöl, a teher alatt fekszik, vigyázz, rajta ne hagyd; old le azt ő vele együtt." Tudom, hogy az ószövetségi szegény ember számára a barma magát az életet jelentette, mégse állom meg mosoly nélkül ezt a fajta „humanizmust” a jézusival összehasonlítva, s szinte jön, hogy e verseket ne az emberjogi, hanem az állatvédelmi egyesületek figyelmébe ajánljam, hiszen néha többet áldozunk kutyamenhelyekre, mint öregotthonokra és árvaházakra, többet foglalkozunk a kóbor ebek sorsával, mint az utca gyermekeivel és a hajléktalanokkal! Jézus azonban nagyon komoly dolgokról beszél: Isten egyetemes gondviselésében az ő igazságosságát meghaladó irgalmasságról. Isten szeretete kicsordul, túlcsordul az igazságosság és a jogosság formalizmusának kelyhén, s irgalmas szeretetre kötelezi mindazokat, akik ezt életük folyamán megtapasztalták vagy elhitték, elhiszik Jézusnak. Hogy nagyon gyakran farizeusoknak és vámszedőknek bizonyulunk? S akár Péter és társai, valamilyen mennyei jutalom reményében követjük Jézust? Be kell vallanom, magam is Zakeus rendjébe tartozom, az ő utóda, leszármazottja vagyok, s életem folyamán a legtöbbször csak azért fizettem 139 A a f ‘ e ö d k d é h l e e t t e e t s l s e é n g s i é g g t ö I