Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szász Ferenc: A feddhetetlenségtől a tökéletességig
meg a szeretet vámját az „átkelőhelyeken’ mert titokban azt reméltem, hogy a réven - ha nem is százszorosán, de legalább kétszeresen - megtéríti „káromat" mennyei Atyám. Tudatküszöböm alatt mindig ott rejtőzött és ma is ott rejtőzik ajutalom reménye, a földié legalábbis, hiszen nem mindig készültem és készülök „direkt ” a mennybe. Ezért van az, hogy bár az eke szarvára tettem a kezemet, az általam hasított barázda girbe-gurba, s hogy bár Jézus követőjének tartom magam, nemhogy a tökéletestől, de még a feddhetetlenségtől is nagyon távol állok. Jézus mégis azt kéri tőlem: legyek tökéletes, és nem is akármilyen, hanem olyan, mint Isten, mennyei Atyánk. És erre kötelez immár Erdő János emléke is, aki e bibliai verset szóval és példaadással a szívembe oltotta. Természetesen arra gondolsz most, Atyámfia, hogy itt az erkölcsi tekintély, a belső lelki rangsor kóros eltévesztéséről van szó, unitárius keresztény eretnekségről. Hogyhogy Jézus, Erdő János és jómagam vagy jómagád? Sietek megnyugtatni a felszisszenőt, hogy itt csak az emlékező szeretettől van szó: sokan vagyunk Erdő János tanítványai, és sokunkat ő segített hozzá, hogy Jézus tanítványaivá szegődjünk. Máskülönben Jézus maga mondja: „Nem nagyobb a szolga az ő uránál” (Jn 15,20). Lukácsnál azonban mintha mégis felvillanna egy halvány reménysugár: „Nem feljebb való a tanítvány az ő mesterénél; hanem mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere” (Lk 6,40). Valószínűleg az életközelség és a személyes érintettség teszi, hogy Erdő Jánosra gyakran szerettem volna hasonlítani, Jézushoz mérni magam pedig a mai napig eszem ágába se jutott, most sem kívánom. Van egy olyan halvány gyanúm is az emberélet útjának felén túlhaladva, hogy aki nem önmagához hasonlít, az előbb-utóbb félistennek, hérosznak, amolyan „übermenschnek" képzeli magát, s akként is kezd viselkedni. Volt erre példa Jézus korában is — lásd a római császárokat —, s akinek a múlt század második felében is adatott élnie, az talán végleg kiábrándult az efféle aberrációkból. Még Jézusról sem merem azt állítani, hogy tökéletes ember lett volna, pedig hitvallásunk szerint ő Isten legjobb fia és prófétája. Mégis, Dávid Ferenccel vallom, hogy „non adoramus et non invocamus!” Maradjunk mi is, ha lehetséges, annak ellenére, hogy hiszünk Jézusban, inkább szelíd és alázatos tanítványai és szolgatársai Életmesterünknek, akárcsak Dávid Ferenc. Valahogy van, a jónál van jobb, a szépnél van szebb, de a tökéletesnél, Istennél nincs tökéletesebb! Másrészt a tökéletességre való felhívás másként is értelmezhető. Annak idején, tanulmányaink során arról is szó esett, hogy Mt 5,48 helyes értelmezése Lk 6,36-ban rejlik és így hangzik: „Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas”. Erdő János nem ezt táplálta bennünk, de ha így volna, 140
