Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
1.2. Az intertestamentális kor Az Otestamentumhoz hasonlóan az írástudomány is teremtménynek tekinti az embert. Ez más szóval azt jelenti: nem szemléli az embert önmagában, képességei vagy erkölcsi autonómiája szerint, hanem mindig Istenhez való viszonyában. E kor szerzői még inkább hangsúlyozzák az ember istenképűségét. A szír Baruch-apokalipszis ezt mondja Istenről: „Ekkor mondtad, hogy az embert teszed meg világodban helytartóvá cselekedeteid számára, hogy mindenki megérthesse: nem a világ kedvéért teremtetted, hanem inkább a világot teremtetted az ember kedvéért" (14,17—18). Jézus Sirach így folytatja ezt a gondolatot: „Az Úr földből teremtette az embert és rendelte, hogy ismét visszatérjen abba. Maghatározta napjai számát és idejét, hatalmat adott nekik mindenen, ami van. Magához hasonlóan felruházta őket erővel, és saját képére alkotta őket. Félelmetessé tette őket minden élőlény számára, hogy uralkodjanak a vadállatok és madarak felett. Adott nekik szabad akaratot és nyelvet és szemet, fület és gondolkodásra kész szívet. Értelmes belátást ajándékozott nekik, és megmutatta nekik a jót és a rosszat. Szemét a szívükre irányította, hogy megmutassa nekik nagyszerű műveit, ők pedig dicsőítsék szent nevét és hirdessék műveinek nagyszerű voltát” (17,1-10). Amint láttuk, az Ótestamentum, bár különféle kifejezéseket alkalmaz az emberrel kapcsolatban, alapfelfogása mégiscsak egységes: az embert mint teremtményt egységes lénynek tekinti. Noha megkülönbözteti az emberben a testi és lelki megnyilatkozásokat, a test és lélek nem két része az embernek, s még kevésbé kerül a kettő egymással ellentétbe. A görög gondolkodás hatása alatt azonban ez az eredetileg egységes emberszemlélet megváltozott. A változás először a hellenizált zsidóságban mutatható fel. A Salamon Bölcsessége pszeudepigrafikus iratban találkozunk azzal a felfogással, amely a lelket preegzisztensnek és halhatatlannak mondja. Míg a héber nefes tulajdonképpen az eleven leheletet és az életet jelöli meg, addig a görög pszükhé, amellyel azt a LXX is fordította, a fenti műben az ember halhatatlan alkotóelemét jelenti. A pszükhé, nevezetesen az igaz ember lelke „Isten kezében van”, és ha a lélek jó, akkor makulátlan testbe öltözik. Viszont „a romlandó test teher a léleknek, a földi sátor lenyomja a sokat tűnődő elmét.” A hellenizált zsidó gondolkodás befolyást gyakorolt az írástudományra, sőt az egész zsidóságra is, amint azt egyebek közt Jézus és az evangéliumok is mutatják (Mt 16,26; Mk 8,37). Már Hillélről, Jézus idősebb kortársáról is elmondja egy történet, hogy a lélekről úgy beszélt, mint amely vendég a testben. „Vajon nem vendég-e testben a szegény lélek? Ma itt van, holnap pedig már nincs itt”. Később is találkozunk olyan véleménnyel az írástudományban, hogy az ember teste alulról, a földből, a lelke pedig felülről, a mennyből való. Ez a szemléletmód azonban inkább animista nézetnek minősíthető, 121
