Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
122 S Á z r a p b á ó d mintsem tudatos platonista dualizmusnak. A dualista szemléletmód a Jézuskorabeli zsidóságban nem tudott igazán elterjedni és megerősödni. E korszak jellegzetes világszemléletének, az apokaliptikának egyik főtétele a végső ítélet gondolata. Minket kérdésünk szempontjából ez azért érdekel, mert itt vesz döntő fordulatot az emberről való szemlélet. Az ítéletkor most már nem a zsidó néphez való tartozás a döntő, hanem az egyén vallásossága. A vallásos individualizmus előretörése tehát itt történt, s ez készítette elő Jézus útját. 1.3. Az Újtestamentum Az Újtestamentumban más tételekhez hasonlóan az emberről való felfogás teljes mértékben az Otestamentumon épül fel. Megtaláljuk ugyan még az intertestamentális korszak zsidó pszichológiájának néhány vonását, de semmit sem a görög vagy római filozófia kifejezéseiből. Pál használ néhány sztoikus fogalmat, de nem mindig pontos jelentésükben; ezek azonban inkább népszerű fogalmak, mintsem a filozófiai iskolák szellemét tükröző kifejezések. Az Otestamentum felfogásának egyik alaptételében — nevezetesen, hogy Isten az embert a föld porából formálta saját képére és hasonlóságára — a későbbi teológia sok nehézséget talált. Hogyan formálhatta Isten az embert saját képére, amikor Istennek nincs alakja vagy hasonmása. Ahol csak ez a kérdés megjelenik, az Ujtestamentum általános nézete mindenütt az, hogy a „kép és hasonlóság” csupán hasonlatok a gondolati tartalom kifejezésére. Természetesen azok a késői elképzelések, hogy a kép nem más, mint az ember lelki természete vagy erkölcsi ártatlanságának eredeti állapota, itt egyáltalán nem jöhetnek számításba. Egy másik nehézséget a lélek kifejezés jelent, amely a görög nyelvben jelenthet életet és lelket is. Az Otestamentum teremtéstörténetében egyszerűen csak annyit jelentett, hogy az ember élőlénnyé lett, életre kelt. A LXX- fordítás hozta be a lélek fogalmat, mivel a görög nyelvben a pszükhé nemcsak az újtestamentumi időszakban, de már korábban is - Homérosztól kezdve - lelket jelentett, teljesen ellentétben a héber szóhasználattal. Az emberrel kapcsolatos fogalmak - mint a szellem, lélek, test, értelem stb. — az Üjtestamentumban általános, népi értelemben használatosak. Ezt még inkább alátámasztja a koinénak mint köznapi népnyelvnek a használata. A pneuma (szellem) a klasszikus görög nyelvben eredetileg fizikai kifejezés volt, jelentett levegőt, szelet, lélegzetet, ritkábban életet vagy lelki szubsztanciát, de sohasem egyéni, lélektani vagy vallási értelemben. Másrészt a pszükhé (lélek) szót az élet kifejezésére használták, legyen az növényi, állati vagy emberi élet, s ezért ez volt a szellemi, erkölcsi vagy érzelmi cselekvés központja, az egyéni jellem alapja. A szarx („test”) jelenti az emberi
