Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
VI. 1560-1564
(50 A „MODUS CONCORDIAe“ ISMERTETÉSE. hívebben s kimerítőbben. „Midőn Dávid P. — igy kezdődik forrásom — sok kérései után megnyerte, hogy köz vitatkozás tartassák, a kir. felség meghagyta, hogy Fejérvárra visszae'rkezte után 15. nappal a superintendensek társaikkal együtt atyafiságos értekezletre gyűljenek össze Enyedre; de minthogy azon idő husvétra esett, újabb rendeletével ápril 8-ára tette át. A superintendens dekánaival és sok atyjafiával a kitűzött időben és helyen ápr. 8. megjelent. Az erre következő nap, ápril 9. megérkezett dr. Blandrata György ur a kir. felségtől azon küldetéssel, hogy legyen az értekezlet vezetője, hogy háborgás ne keletkezzék. Ugyanaz nap eljött Dávid F. ur is híveivel. Délutáni öt órakor a dr. ur mindkét félt összehívta a templomba a király nevében s annak szándékát kijelentvén, egy más kir. rendeletet mutatott elé, melyben Dénes úrtól [értve van Alesius] a magyar superintendensi hivatalt elvette s a következő nap ápril 10. Ferencz [értve van Dávid id] megválasztatott. Ferencz ur felolvasván a király levelét, annak elvégeztével a királyi személyes megparancsolta a sacramentariusoknak, hogy elébb ők foglalják írásba egyességi nézeteiket [Modus Concordiac], minthogy ők bontották fel azt. Átadták tehát nekünk — mond a följegyzés Írója, a mi mutatja, hogy a följegyző Luther tanait követő volt — ápril 10. az „Egyesség módozata“ czímü iratot, melyet ők Krisztusnak az úrvacsora szerzése előtt kevéssel mondott ama szavaira alapítottak, melyekben kérte tanítványait, hogy egyek legyenek ő henne, mint ő az Atyával akaratban egy. A fejedelem szivében — mondják — Isten ébresztette fel az egyház iránti gondoskodást s ama különös kegyességet, mely szerint semmit inkább nem óhajt, mint annak — a mennyiben tőle függ — az igazságban megerősbülő _ egységét. Ez egyezik Isten akaratával, melynek engedelmeskedni kell. Ok ezt teszik. Mindenek előtt kijelentik : „hogy őket sacramentariusoknak helytelenül gúnyolják, mert ezek a szentségeket csak üres jeleknek s az egyházi társaság külső bizonyítékának és jeleinek mondják; ők ellenben Isten irántok való szeretete és kegyelme zálogának, Ígéretei pecsétének, a mi hitöket megerősiti. Az úrvacsora kérdésben szerintök csak annak vétele módjáról van szó, ez az, a miben különböznek. Ok azt állítják, hogy az evés szellemileg történik s a kenyér a lélek eledele; Krisztus ebben az igazság lelke által megfoghatatlanul közli velők a maga életét a szerint, mint a fát gyökere táplálja s a mint az erő és erély a főből terjed ki az emberi testre. Ez világos, ebben semmi kértértelmii nincs. Csak kevés értelmi erővel biró emberről sem tehető fel — ugymondanak — hogy kétkedjék a felett, hogy Krisztus teste csakugyan testi szájjal vétetik-e ? Ez az én testem — csak szentségileg vehető. A megtört kenyér és kitöltött bor nem lehet Krisztus teste és vére, mert Isten magához mindig hasonló. A test neve képletesen van értve Krisztusra, ki az égben van s csak lelke erejével és kegyelmével tölti be az eget és földet, nem teste megmérhetlenségével. Az, hogy Krisztus teste mindenütt van [ubiquitas], égben, földön, rejtve a kenyérben és borban, hogy testileg, anyagilag [substantialiter] legyen a földön s úgy menjen át testünkbe, emberi találmány, oly képtelenség, miről szólni
