Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
IV. 1555-1558
30 KÁLMÁNCSEHI ÉS STANCARO. tanúskodik, a ki ismerte a nép szívéhez jutás kulcsát és útait. A reformátoroknak nálunk úgy mint máshol egymás, az íróknak koruk jelesei felöli éles ítéletét illetőleg megjegyzem, hogy bennök igen gyakran nem igazságérzet, de korlátolt pártszempont, szabad szellem helyett felekezeti szűkkeblüség túlnyomóan irányadó ; ezért Ítéleteik csak több egykoruak bizonyságtételével összehasonlítás után fogadhatók el. Kétségtelen, hogy a debreczeni hívele nagy veszélye a Kálvin nézeteire áttérés volt, Kálmáncsehi vétke pedig — a mint Balogh F. helyesen jegyezte meg — az, hogy ő a debreczeni templomban a Luther-követők által meghagyott képeket és jelvényeket onnan kihányatta. ') Napirenden léte mellett is elég nagy bűn volt ez azon időkben, akár halálra is el lehetett, el is szokták gyakran Ítélni, a kiket hatalmasok ily vádja ért. De mint korábban Stancaro, úgy most Kálmáncsehi is, védőre talált Petrovich Péterben, a királyné legtöbb hatalmú s legmeghittebb titkos tanácsosában, ki a lengyelországi reformátorokkal és Blandratával, a királyné ottani bujdösása idejéből, benső viszonyban lévén, tényleg maga is Luther vallásu, de mint fenkölt szellemű ember, a szabadabb hitnézeteknek erélyes pártolója volt. Úgy látszik, ez időben mind Stancaro, mind Kálmáncsehi ezen főur udvarában tartózkodott, s midőn Erdély Izabella és fia hívségére 1556 visszatért, s Petrovich helytartó is egy ideig Kolozsváratt tartózkodott, Kálmáncsehi is vele menvén, mint buzgó reformátor, Kálvin tanait terjeszteni kezdette. A kolozsvári papság élén Dávid F. állott Heltai Gáspárral, mindketten Írók, erős védői Luther hitelveinek. És megkezdődött ama hosszas, szenvedélyes , olykor elmérgesedett hitvita, mely a kedélyeket négy éven át forrongásban tartotta, s a mint a kolozsvári papság egy későbbi vitairata előszavában Írja: „ez idő alatt a hívek lelkök bizonytalan hánykodása miatt úrvacsorával is csak igen ritkán vagy épen nem éltek, s az elméket lecsendesitni már-már nem lehetett.“ 3) A Luther és Kálvin-álláspont két erős képviselője itt találkozott legelőbb, de nem legutoljára, itt vívták egymással az elveknek személyes becsvágy, néha önérdek által is élesbült harczát. Dávid F. és Kálmáncsehi személyes jelleme s mindkettőnek szónoki nagy képességei fogalmat adnak erről. Utóbbi írásba is foglalta nézeteit, Dávid F. és társai feleltek rá: vitatkoztak együtt és egymás nézeteit ostromolták, de a magán vitával nem értek czélt; nyilvánost sürgettek tehát köztük és társaik közt, s bár a helytartó helyeselte, a Kálmáncsehi nézetein levők számkisebbségökre való tekintetből nem fogadván el: Dávid F. és a kolozsvári papság kényszerítve volt írásba foglalni ellennézeteit. 3) „Ok, Luther tanai mellett megmaradt kolozsvári papok — igy szólnak Feleletük 1556. julius 25. irt előszavában — a helytartó ') A Magyar Protestáns Történelem Részletei. Debreczen. 1872. 62. 1. 2) Fosztó- Uzoni: Unitárius Egyháztörténete [Kézirat.] I. köt. 112. 1. Székely-Kereszt. az unitár. középt. példánya szerint. 3) Archiv f. Sieb. Landesk. Neue F. 1857. II. B. 249. 1. Lásd: Egyháztörténelmi emlékek. II. Dávid F. irod. eml. VI. sz.
