Gálffy Kálmán (szerk.): Emlékkönyv a Füzesgyarmati Unitárius Egyházközség megalakításának és templomépítésének emlékére (Szeghalom, 1904)

mikor a reformátió bekövetkezik, melynek czélja a lelkiismereti szabadság kivivása lévén, feltűnik a nagy reformátorok között egy jeles kolozsvári róm. kath. plébános, aki hol az egyik, hol a másik apostol munkálkodását hiven támogatja. Később, midőn látja, hogy elődei nehéz reform munkáikban megakasztatnak, félelmet nem ismerő bátorsággal lép elő s vonja magára előbb környezete s később az egész Erdély figyelmét. Aki még a Luther és Kálvin hitelveit is megreformálja s erélylyel hirdeti az Isten egységét. E nagy reformátor Dávid Ferencz volt.

Itt látjuk az ármányt, miként sző ellene hamis vádakat, miként veti rá átkos kezeit s miképpen akarja visszafolytam a lelkiismereti szabadság igéit.

Látjuk, miképpen vetik a dévai-vár sötét tömlöczébe; gondolván, hogy vele a magasztos igék is fogságba esnek. Ott látjuk a nagy férfiút halálos ágyán. Mintha még most is hallanék a hitében rendíthetetlen próféta végső szavait: „A pápák kardja a kereszt s a halál képe semmi sem fogja az igazságot útjában feltartóztatni . . . Azt irtani, amit éreztem s amit érzek, bizó lélekkel, igazán hirdettem. Megvagyok győződve, hogy az én vesztem után a hamis ige hirdetők tanai össze fognak o m 1 a n i.“

Az ige, amelyet elvetett, egy hamar nem kelhetett ki. Hiszen a megmunkált talajba vetett mag sem rögtön kel ki. Előbb eljön a pihentető tél fagya s aztán a kikelet. Az uj apostol hite is előbb pihent — az elnyomatás miatt — s azután kelt ki sírjából, hogy varázs fényével bevilágítson az igazán érző keblek titkos rejtekébe.

Legelőször Erdély bérczei között terjeded el az uj hit: az unitarismus. Később elterjedt az egész országban, mit az erőszak újra elnyom, de ismét, mint a lefolytott tűz, újra fellobban és mindig nagyobb-nagyobb tért hódit magának.