Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond erdélyi fejedelem élet- és jellemrajza (Székelykeresztúr, 1934)
János Zsigmond jellemzése
345 akaratulag írta le. Ma azonban elfogulatlanul lehet ítélni róla, ami ellenségei előtt lehetetlenség volt. Elfogultságáért már Bethlen, Katona és Szalai is megrótták Forgáchot s óvatosságra intettek vele szemben. Az újabb történetírás aztán több homályt derített fel János Zsigmondról s Forgáchról. Említettük a Dobó-Balassa-féle összeesküvésnél, hogy Forgách, bár része volt benne, magáról egyetlen egy szót sem ír s mikor Miksa a hozzá jutott levelek alapján Forgáchot kérdőre vonta, akkor Forgách püspök mindent letagadott. Ezek a felderítések nem növelték Forgách történetírói értékét, ellenben a bécsi állami levéltárból és a Törökországban eszközölt levéltári kutatások tisztázták János Zsigmondnak Forgách által bemocskolt arculatát. Ma már Forgách nem kizárólagos érték, mert kijegecesedett a történelemben, hogy az egykorú nem minden s csak a történelmi kutatás ítélhet tárgyilagosan és nem a subjektiv egykorú. Szól ez az egykorú Istvánfinak is, aki nagyrészt ismétli Forgáchot, megtoldva ilyen vallásos naivsággal: János Zsigmond „Jézus Istenségének megvetője s a gonosz eretnekségnek követője, ki az ő isteni dicsőségét gyalázá, kora halállal múlt ki, kétség kívül, hogy örök kárhozatra vettessék“.1 Az egykorúak elfogultságát mind világosabban tisztázta a történelem, de napjainkban is az újabbkori történetírásnak egyik vezéralakja, a nagytudású Szekfű Gyula, így jellemzi János Zsigmondot: „akaraterejének gyöngeségét s önállótlanságát jellemzi, hogy udvari papjainak a lutheránizmustól való elhajlását a kálvinizmuson át egészen az unitárizmusig híven követte s mindenki tudta Erdélyben, hogy a fejedelem szájából főpapja, Dávid Ferenc beszélt éveken át. Másik befolyásos tanácsadója Blandrata György volt, aki szintén theológiai beszélgetésekkel tudta leginkább lenyűgözni érdeklődését. Abban a páncélba öltözött, harcias korban a theológusaival vitatkozó, s folyton vallási ügyekkel foglalkozó fejedelem, nagy politikusok, tetterős hadvezérek unokája, s egy tehetségtelen, passzív természetű atyának fia, maga is a családi degeneráció jelensége volt“.2 1. Istvánfi: i. m. 582. 1. — 2. Szekfű Gyula: A tizenhatodik század. Budapest, 1928. 437. 1. Hóman—Szekfű : Magyarország története, IV. k. 310. 1. 22*
