Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond erdélyi fejedelem élet- és jellemrajza (Székelykeresztúr, 1934)
János Zsigmond jellemzése
346 Szekfűnek, János Zsigmondra, a vallási szabadelvűségnek erre a fejedelmi megtestesítőjére mondott bírálata ránk nézve épen olyan lehangoló és elszomorító, mint amilyen volt annak idején Szekfűnek a politikai szabadság legeszményibb harcosára, II. Rákóczi Ferencre mondott véleménye. A XVI. századnak sok kiváló férfia ment át a vallási meggyőződésnek azon a fázisán, amin János Zsigmond átment, s ki merné azt állítani, hogy azok mind gyenge akaratú bábok voltak; sőt, nagy lelki erő s erős meggyőződés s bátorság volt szükséges arra, hogy valaki az akkor annyira támadott, üldödözött, be nem vett u. n. unitárius eretnekség mellett megálljon. Szekfű Gyula annak a történetírásnak, melyet ő képvisel, vezérelvéül az igazság keresését ismeri el, ami egyedüli és legfőbb kivánalom is a múlt titkainak feltárásában s ha azt János Zsigmondra is alkalmazza, akkor bizonyára a „dekadencia“ és „degeneráció“ szavakkal nem végezte volna ki János Zsigmondot. Dekadenciáról János Zsigmondnál a testnél talán beszélhetünk, de Albany leírása szerint ott sem. De kinek jutott volna eszébe Kantot dekadensnek, degeneráltnak hirdetni merni, aki pedig testileg olyan gyenge és érzékeny volt, hogy ha téli időben egy kívülről bevitt újságot vett a kezébe, az is elegendő volt arra, hogy meghűljön, vagy Rotterdami Erasmust, a nagy humanistát, aki olyan gyenge volt, hogy ha a pontos időben nem kapta meg ebédjét, elájult. Ez csak két példa, de ha a világtörténelem nagy szellemeiről statisztikát készítenénk, akkor bizonyára a nagy szellemek között többségben a testileg gyengék lennének és nem az akrobaták. „A test semmi, a lélek az, ami megelevenít“, mondta Zwingli. János Zsigmond lehetett törékenytestű, de a magyar történelem szempontjából János Zsigmond nem test, hanem szellem és eszme és pedig egy politikai és egy vallási eszme. Hatalmi érdeke mellett részben az ő kedvéért teremti a török szultán a különálló erdélyi fejedelemséget, amely, mikor Nyugat- Magyarország megdermed, megőrzője lesz a bújdosó magyar gondolatnak. Vallási szempontból pedig jogilag diadalra vitte a protestántizmus igazi éltető lényegét, a szabadelvűséget, ami soha el nem múló örök érdeme János Zsigmondnak. Nem volt ő Julius Caesar, sem Napoleon ebben a viharos korszakban, ahogyan kívánja Szekfű Gyula, de az a kor a
