Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond erdélyi fejedelem élet- és jellemrajza (Székelykeresztúr, 1934)
János Zsigmond tényleges uralkodása
128 vánhoz intézett egykorú levele állítja elénk.1 „Őfelsége egy nehány nappal ezelőtt Kd. kezéhez pénzt küldött, leveleket írt, izent is az Kállay uramnak, Markónak s Barnotynak, vele valókkal Kara Mátyásnak is. . . Irt Némethi Ferencnek is immár kétszer; írt a vármegyének Biharnak, hogy felkeljenek s az megszállott kastély szabadulására K-ddel egyetemben vigyázzanak. Irt Bornemisza Benedeknek is . . . ím Őfelsége országát felvette, jóllehet, hogy még mind együtt nincsenek, de naponként gyűlnek. Diódot ma szállotta meg Őfelsége, Léthára is ezennel reá gondol, várait Isten segítségével jó módon néppel megépíttette, a félő helyeket mindenütt magának foglalta, Szászsebesbe Báthory Kristóf uramat hagyta, Újvárba Radák Lászlót, Patochy Gáspárt másfélszáz lóval, bocsátotta, Terek János uram itt vagyon őfelsége mellett száz lóval, Majlát uramot is ide várja, Bánfy István úr itt vagyon, a karánsebesiek jó szerrel tegnap érkeztönek, a lugosiakat is várja. Drabantot fogatton-fogadja, Isten segítségével minden híve az három nemzet az hívséget mutatja Őfelségének, kire ezelőtt kötelezte magát. Báthori András uram nagy emberséggel, mint azelőtt, őfelsége mellett forgolódik, Pekry, Nyakazó kapitány és az több jámbor szolgái. Bornemisza Farkast holnap reggel kibocsátja teljes tanúsággal, credentiákkal Kd-hez, Némethy Ferenchez, Warkocz uramhoz, Ártándyhoz, Biharvármegyéhez, a két Telegdyhez, Chyaky Pálhoz, Miklóshoz. Ne buskodjék Ferenc uram, Némethy Ferenc, mert kegyelmes ura vagyon, s azt Isten minden tekintetivei hátra vetette, ki ő neki kívánságában ekkoráig hántást hozott, ki elfelejtkezvén az őfelségéhez való köteléről, kapitánya, főszolgája lévén, három jeles erősséggel: Bányával, Zattmárral, Thasnáddal, ágyúival, porával, golyóbisával, minden hadakozó szerszámával, rettenetes, iszonyú gonosz cselekedettel őfelsége mellől elállóit,2 s Ferdinándus szolgája lett, híveit szüntelen neki esküdteti, szolgáit kergeti, jövedelmét, pénzét, zementét, ezüstivei, aranyával magának foglalta, kiért még a gyermek is Erdélyben rettenetes áruló névvel illeti, az hatalmas Úristen, ki minden gonoszt természet szerint gyűlöl, sanyarú képen megbünteti, úgy, hogy hiszem az Úr Istent, hogy e magyar nemzet között örökemlékezet leszen“. 1. Gyulafehérvár, 1562. jan. 13. Tört. Tár. 1880. évf. 687—89. 1. — 2. Szamosközi kezével a levél szélén : „Balassi Menyhért volt ez áruló“.
