Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

Nemzeti és egyetemes emberi vonatkozásban tehát nyilvánvaló, hogy a történelem folyamán lépten-nyomon találkozunk az Isten nagy nevével. A történelem — akárcsak napjainkban — az isteni igazságszolgáltatás színtere, ahol nekünk is, egyeseknek, akárhányszor rettentő képek és próbák között lehet és kell föltalálnunk az erkölcsi tanulságot, amit egy küzdelmes, munkás élet során a magunk és szeretteink javára fordíthatunk.

Tegyük ezt most is. És ismerjük meg, hogy a mi gondviselő jó Istenünk még a csapásban is jót tehet velünk . . . Amikor ugyanis — mint az én esetemben — elveszi tőlünk az édesapát egy égzengés vakító és fülsiketítő dördületében s attól a perctől kezdve, már az anyaméhben pártunkat fogja, kedveskedik nekünk, szolgálatába hívogat, elindít az élet útján, fegyelmez, véd és oktat, biztat és lelkesít s a titkon ejtett árva könnyekben örök ifjúság kegyelmi harmatát gyűjtögeti a mi számunkra, hogy a lélek ki ne szikkadjon, a hit meg ne rendüljön, a reménység csalódásba ne ejtsen és a szeretet soha, de soha meg ne fogyatkozzék . . .

Ez az égi Atya az én egy igaz Istenem. Az Ő gondjaira óhajtanám bízni ebben a múlandó földi létben a saját gyermekeimet, szeretteimet és az összes testvérlelkeket, akik most idefigyelnek a két magyar Hazában s hallották az én szívbéli szent vallomásomat azzal az Istennel szemben, aki lesújthat, de egyúttal föl is emel; aki megsebez, de viszont meg is gyógyít; aki a szolgaság bilincseiből királyi koronát kovácsol azok számára, akik Hívek maradnak Hozzá mindhalálig.

Szívvel-lélekkel ragaszkodik hát ilyen értelemben minden jó, hithű unitárius, ehhez az egy igaz Istenhez, aki mindnyájunknak szerető és megbocsájtó mennyei édes Atyánk. Mint ahogy Jézus maga, a mi példaadó tanító69 —