Gall György (szerk.): A szent szabadság oltalmában. Erdélyi unitáriusok az 1848-1849-i magyar forradalomban és szabadságharcban (Kolozsvár, 2000)
Tanulmányok - Kisgyörgy Zoltán: Akik nem engedtek a negyvennyolcból
Feltételezzük, hogy a jobbágyfelszabadítás ünnepét Rákoson eddig éppen 200-szor ünnepelte a nép. Az egykori eseményeknek, az itteni unitáriusok is éppen olyan résztvevői voltak, mint a más felekezetűek, hisz az eklézsia olyan régi unitárius hitben élő családokat tart számon, mint a Fűzi, Antal és Rákosi. A szabadságharc idején ennek a közösségnek a neves papilaképítő Kovács Ferenc volt a lelkésze. O bizonyára, mint híveivel együtt érző lelkész, szószéki beszédeiben azonosult / azonosította híveit a szabadság eszméivel. Érdekes, hogy ezt az ünnepet a hazai kommunista diktatúra sem akadályozta különösképpen. Az ünnepi istentiszteletet azonban, egyfajta görcsös ragaszkodással, a mindenkori református egyház magáénak tartotta. A nehezebb években e sorok írója is nem egyszer vett részt a rákosiak ünnepén. Az unitáriusok azonban szerettek volna saját templomukban emlékezni az eseményekre, hiszen nekik a Kalomár-hegyen állandó jelleggel templomuk volt. A mostani épület - sorrendben a harmadik - 1789-1801 között épült. Lett volna tehát a múltban is, és most is van hely, ahol méltóképpen emlékezzenek az ő negyvennyolcukra. Ezért is képezte vita tárgyát az ünneplés - hosszú időn keresztül - a két felekezet között. Volt időszak, amikor az akkori néptanács írásban szólította fel az unitárius lelkészt, hogy templomában nem emlékezhet a szabadság ünnepére. Erre csak az 1989-es hazai rendszerváltás utáni időkben kerülhetett sor. 1998-ban külön ünnepi istentiszteletet tartottak az unitáriusok is, ahol Máthé Sándor köri esperes tartotta a szószéki szolgálatot, utána pedig - a brassói művelődésügyi felügyelőség anyagi támogatásával - úgymond „hivatalos” műsoros népünnepélyt tartottak.10 Az 1848 nyári események után bekövetkezett helyzetről is van néhány adatunk. 1848 novemberében a Kőhalom-széki szász polgári őrség a román lakosságú Mátéfalván (Alsórákossal szomszédos település) táborozott, ahol egy Stanciu nevű román császári hadnagy vezetése alatt álló román határőr gyalogos század is volt. Ebből az időből maradt fenn egy hagyomány Alsórákoson. Egy román csapat hirtelen megszállta Alsórákost és rabolni/dúlni akartak. Mikor ezt észrevették a mátéfalvi magyarul is jól tudó idős román emberek - kik mindig „jó emberségben voltak” a rákosiakkal - a bajt megakadályozták, és a csapat elvonult Földvár felé. 52