Gall György (szerk.): A szent szabadság oltalmában. Erdélyi unitáriusok az 1848-1849-i magyar forradalomban és szabadságharcban (Kolozsvár, 2000)

Életpályák - emlékművek

(Egyed Ákos: A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély. Csíkszereda, 1998. I. k. 238. old.); „...Pálffy János, Udvarhelyszék liberális követe, kezdetben Kossuth híve s hónapokon át közvetlen munkatársa, majd egyik jelentős ellenfele...” (Egyed Ákos: Erdély 1848-1849. I. k. 153. old.).

A „materiális” gondolkodású Pálffy számára nyilvánvaló lehetett, hogy a széthúzás és a külső erők rövid idő múlva összeroppantják az ellenállás fogyó erejét is. Mégse menekült külföldre, bár azt tervezte Almásy Pállal, aki „ nem annyira történelmi tanulmányozás és okoskodás következtében, mint inkább neveltetése, társadalmi állása és egyéni hajlamánál fogva monarchikus volt, s mégis kimondta az elnöki székből 1849. április 14-én a Habsburg-Lotharingi ház száműzését a magyar királyi székből” (Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. Pálffy János emlékezései. Erdélyi Szépmíves Céh, 1939., I. k. 36. old.) a képviselőház elnökeként. „Úgy egyeztünk volt Pesten 849 júniusban, hogy együtt hagyjuk el az országot, menekülni a kivégeztetés elől, melyet mindketten bizonyosnak tartottunk magunkra; meg volt határozva a nap és óra is, de nem tudtam magam elhatározni az utolsó percben - ide hagyni e szegény hazát.” (Pálffy János: /. in. I. k. 38. old.).

A forradalom leverése után, augusztus közepétől Akliba menekült Kovács Lajoshoz, három és fél hónapig tartózkodott ott, majd Haynaunál jelentkezett. Nyolc hónapi vizsgálati fogság után halálra ítélték. Haynau megkegyelmezett nekik. Kb. két évig élt Pesten. 1851 októberében költözött vidékre, egy ideig Tarcalon, azelőtt több hónapig valahol máshol lakott. Majd Sátoraljaújhelyen. Gyaníthatóan nem önszántából.

Politikai értekezést (Eszmetöredék a keleti ügy körül), gazdasági tanulmányokat írt, és szépirodalmat. Új regénybe kezdett, a Zsadányi család nyolc fejezete készült el, kéziratban maradt. 1856 végén jöhetett haza Erdélybe. Befejezetlen emlékezéseit Erdélyi Jánosnak adta át megőrzésre. 1857. április 13-án hunyt el Tarcsafalván „az erdélyi szellemek ez egyik legnagyobbika” - Szabó T. Attila szavaival; emlékezéseit pazar szellemi örökségnek nevezte.

296